Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-01-23 / 4. szám

mindjárt az életbe kiléptükkor, nekik a még gyakorlatlanoknak, a hivatalukhoz kívántató ismeretek nagy részének még híjával levőknek, kenyeret s fejők fölé hajlékot ad. Nem is az ilyenek helyzete lebeg előttem múlhatatlanul javítandónak. Hanem vannak másféle segédielkészek is. Vannak olyanok, kik csak az alma mater folytonos ápolgatása mellett végezték el a 10—12 évi közép és felső tanfolyamot s mikor az alma mater kibocsátotta őket kezei alól, nem volt és nincs senkiök, a kikre támaszkodjanak, mint a sancta ecclesia. Hogy helyes dolog-e a polgári iskoláktól, az iparos s kereskedelmi pályáktól elvonni a főiskoláknak az egészen földhöz ragadt s nem kiváló szellemi tehetségű ifjakat s szaporítani a kabátos proletáriusokat, az más kérdés, arról most ne beszéljünk, csak a meglevő tényekkel számoljunk. Hát vannak, mondom segédlelkészek, kik egyedül a káplánság jövedelmére vannak utasítva, az ilyenek számára szíveskedjék azután a t. olvasó az évi költségvetést megcsinálni a fenntebb említett évi 50—100 frt fizetésből. Egy-két évig csak megy a dolog. Az alma mater segítségével szerzett magának egy-két darab tisztességes ruhadarabot, melylyel, kivált falu helyen szépen megvan. De mikor azok a darabok lassanként szétfoszlanak ? Vestis non facit monachum! mondja a jó puritán ember. Igaz. Az is igaz, hogy Thébai Pálnak, Remete Antalnak, Simeon stilitesnek és nagyon sok kegyes anachorétának hasonlóképen nem volt párisi szabasu kabátjuk, mégis hatalmas prédikátorok voltak, sőt közülök egy némelyik abban a rongyos clarócban évezredes erős oszlopot teremtett a keresztyénségnek. De az is igaz ám, hogy ma más időket élünk, s hogy ha bár nagy botorság és hígvelejűség egy puritán egyház leendő lelki vezérének e világ hiú bolondságait követni, s külső cicomázás által magának becsülést, tekintélyt szerezni akarni, de azért a ruha tisztesség, s az egyszerű csín, tisztaság, rendesség egy fiatal embernél mulhatlan kellék. Az is igaz, hogy bármelyik hazai theologiai intézetből kikerült fiatal emberre ráfér a tisztességes társaságokban való forgolódás s az ez úton való művelődés. S talán lélektanilag is érthető, hogy egy 22 — 30 éves fiatal ember nem a Remete Antalokat tekinti eszményképeiként s nem magány, hanem a társas élet után sovárog. De hogy futja ki a havi egy-két forintból? Ne feszegessük, ne bolygassuk sokat ezt a kérdést. A könnyebb vérű rálép az adósságcsinálás veszélyes lejtőjére, mely lejtőn való csúszkálást fiatal korában megismerve, megszokva, talán majd mint lelkész s családapa szegi nyakát. A másik, kiből a rustica naturat a classicus tanulmányok némileg kiűzték, vagy legalább háttérbe szorították, de a kinek még a nagy világ finomabb társas élete által való simításra igen is nagy szüksége volna, szigorú anyagi helyzete, az egyszerűség határvonalánál messze lentebb álló öltözete miatt a reá nézve szükséges társas körökből kizárva érezvén magát, visszaveti magát azon társas körbe, melyből eredett s szép bordalaiért, deákos adomáiért ideig-odáig kedvesen látott vendég s melyben üres tárca mellett is vígan dorbézolhat. A harmadik, a magában nemesebb hivatást érző, a magát és hivatalát hozzá nem illő körökben lealacsonyítani óvakodó bezárkózik kápláni kis szobájába, ott elmélkedik szárnyaszegettsége felett, ott olvasgatja ifjúsága muló éveit s pipája elszálló füstjével ideális lelke szép terveit, reményeit is látja egyenként elszállani s mikor végre megkapja a lelkészi munka-kört, érzi, hogy lelke kopárrá, tettereje, munkakedve zsibbadttá lett. Nagy szerencsétlenség ez az egyénre, de szerencsétlenség egyházunkra nézve. Segítsünk, de miként? A káplán-tartó lelkészekre több terhet rakni nem lehet. Kevés a havi 4 — 8 frt kápláni fizetés az igaz annak, a ki kapja, de ugyan nagy összeg ám sok oly lelkészre nézve, a ki adni kénytelen. A káplán alig számítja valamibe azt az általa talán többször fitymálva fogadott élelmet, melyet főnökétől nyer, de ha savanyú a káplánkenyér annak, a ki eszi, savanyúbb annak, a ki süti. Nagy teher a káplántartás egy szegény családra nézve, ezt még jobban terhelni embertelenség volna. De azért mégis kell segíteni. Tegyék az egyházmegyék tanácskozásaik tárgyává ez ügyet, s hiszem, hogy fognak módot találni, fognak találni minden kerületben oly pénztárt vagy pénzforrást, melyből kerül ezen célra néhány száz forint. Mert hiszen nem nagy összegekről van szó, nem az célunk, hogy kényelmes életet s kifogyhatatlan zsebpénztárt teremtsünk a segédlelkészeknek, hanem hogy az elviselhetetlen nyomoron segítsünk. Nem a kissé jobb fizetésű helyettes lelkészekre, vagy a mellékjövedelmeket is élvező káplánokra gondolunk, hanem csak a földhöz ragadt szegényekre. Ilyen káplán egy-egy kerületben alig van több 20—30-nál, ezeknek segélyezésére 50 forintjával, kellene évenként 1000—1500 frt, a mi nem oly nagy összeg, hogy egy kerület elő ne tudná szerezni. De érdemlik-e a káplán urak ? kérdi nem egy komor szemöldökű principális. Nem kérek rá feleletet, tudom úgy is. De ez a körülmény még inkább szükségesnek tünteti fel előttem a