Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-07-10 / 28. szám

megtanulja némileg átalakul a/, a más beszéde a prédikátor egyéniségének megfelelőleg.* Ugyan ne tréfáljon nt. úr ! Hát feltehető-e egy oly papról, ki csak vasárnap reggel kezd az napi szónoklata felől gondolkozni,hogy fáradságot vegyen magának egy már kinyomtatott, talán ívet meghaladó beszédet oly rövid idő alatt le'rni, vagy épen átdolgozni mindvégig változtatott írmodorral ? és miképen tanu'ja be más styllel, mint a mi az e'őtte álló egyházi beszédben van ? Az ily még valószínűséggel sem bíró feltevések olvasásakor akaratlanul is eszembe jutnak: a kákán bog keresés — az egér farkába kapaszkodás ismeretes közmondások. Ily kimélet nélküli gyanúsításra úgy hiszem eddigi egyházirodalmi munkásságom folytán nem adtam okot; s jó lélekkel mondhatom, hogy félszázadot meghaladó't pályám alatt soha — még közönséges vasárnapokon sem álltam készületlenül szószékbe, mennyivel kevésbé tehettem ezt a keresztyénség oly nagy ünnepén, mint a pünköst! Bűnöm e tekintetben csak az: miért nem előzte meg az én e tárgyú beszédem kiadása a Szoboszlaiéit ? akkor: a most engem sújtó kárhoztatás vagy reáesett volna ; vagy a bírálat, minden erre vonatkozó észrevétel nélkül átsiklik ay

. egybehasonlí'ás tekintetében. Ha kegyes lesz vala a nt. bíráló úr 1871-ben kiadott, »népszerű egyházi beszédeim« évfolyamát — az arra ugyanazon évben e becses lapok 25-ik számában megjelent illetékes bírálat kapcsában átolvasni — meggyőződhetett volna arról, hogy van Istentől nyert annyi tehetségem : miszerint nem szoru'ok a magyar szónokok egyházi beszédeinek sem lemásolására, sem változtatott modorú átdolgozására. Annyi önbecsérze'et is feltételezhet bennem, hogy az ily átdolgozásokat saját nevem alatt nem bocsátanám közre Azt is megjegyzem, hogy e beszédemet nem szerkesztői felszó'ításra, hanem önkénytesen küldtem be, mint ifjúkorom oly dolgozatát, melyet ma is jónak és épületesnek tartok. Hogy maga a szerkesztőség sem ismerte a Szoboszlai-féle ezen beszédet, világos abból: hogy azon baráti viszonynál fogva melyben velem áll : teljesen kiadatlan hagyta volna egy barátságos figyelmeztetés mellett, de kiadásával szándékosan nem compromittál. Ez egész dolgozatban annyi a valóság, hogy egy hírneves német író egyházi beszédjét Szoboszlai is — én is lefordítottuk; még pedig, mint a nt. bíráló úr megjegyzi oly híven, hogy nemcsak az eszmék — de a mondatok is sok helyt egyeznek. Nem is teszen kifogást a belbecs ellen ; csak engem vádol átdolgozással. s szégyenpadra akar állítani annak nevem alatti közléseért. De hát ha jó az egyházi beszéd, mi kár van annak közlésében 1 s ha egy püspök érdeméből semmit sem von le annak más nyelvből való átültetése anyanyelvünkre : miért vagyok én gyanu?ítva azzal, hogy a magamét nem az eredetiből, hanem az átültetettből vettem ? midőn becsületemre mondom, hogy a Szoboszlayféle beszédet soha sem láttam. Ha a kegyelem istene még napikat ad napjaimhoz, s tervem sikerül — egy újabb közrebocsátandó egyházi beszéd-sorozattal fogom bebizonyítani a nt. bíráló úr felőlem tett gyanúsításának legalább is elsietett, téves voltát. Sz.-Cseh, 1887. junius 6-án, Fábián Dán iel, ev, ref. pap. Válasz a nyilatkozatra és önvédelemre. Teljes tisztelettel vettem nagytiszt. Fábián Dániel sz.-csehi ref. lelkész úrnak fentebb közlött nyilatkozatát és önvédelmét. Legyen szabad azonban reá "— nem önvédelmemre, mert hiszen védekezésre okom nincsen — egy-két megjegyzést tennem s illetve némi commentárral szolgálnom a Nagytiszteletű úrnak. Annak, hogy az ő beszédéről a legutolsók között emlékezett meg bírálatom, egyáltalában nem az az oka, mintha őt »megleckéztetni« kívántam volna, hanem csupán az, hogy igazán kétségben voltam a.', iránt, hogy mit tevő legyek e beszéddel, a mikor megláttam annak a Szobosz'ayéval való nagy hasonlatosságát. Kíméletlenül nem akartam nevén nevezni a gyermeket, határozottan reámutatva, hogy az irodalmi plágium s bizonyos habozás után megelégedtem c^ak annyival, hogy tárgyilagosan kimutattam a két beszéd rokonságát s azt, mit annyira rossz néven vett Nagytiszteletűséged, a dolog enyhítésére hoztam fel. Nem vettem én szó szerint azokat az annyira incriminált sorokat, hanem csak azt akartam velők kifejezni, hogy »olyan formán« történhetett. Nem az a kérdés, hogy vasárnap reggel vagy még szombaton s esetleg pénteken készült-e az átdolgozás, hanem a7

, hogy az nem eredeti prédikáció s másnak a beszéde lett kiadva a saját neve alatt, inegnevezése nélkül annak a másnak, a kié tulajdonképen a prédikáció eredetileg volt. S itt absolute nem változtat a dolgon semmit az, hogy a beszéd nem Szoboszlay tói van véve, — mínt én gondolám, nem ismervén Draesecke e beszédét — hanem Draeseckébol van fordítva s onnan fordította Szoboszlay is. Okvetlen meg kellett volna nevezni a forrást, ha oly jól méltóztatik rá em'ékezni, s ugyanezt kellett volna tennie már Szoboszlayn\k s illetve az ő prédikációi kiadójának is. Akár magyar szerzőtől nyomatok le valamit a sajátom gyanánt, akár németből vagy bármely más nye'vből fordítok le va'amit az eredeti szerzőjének megnevezése nélkül, egy és ugyanazon dologban vagyok hibás. Nem ugyanezen mulasztással vádolták-e bo'dogult Dobost a debreceni »Őrállók« ? Nem volt s nem is lehetett nekik sem kifogásuk az ellen, hogy Coquerel, Cellerier, Gerok stb. szólaltak meg szép magyar nyelvünkön s oly hatalmas stylussa1

, mint volt Dobosé, hanem az ellen, hogy nem voltak megnevezve a források, honnan az e-ragadó szép beszédek vétettek. Draesecke szép pünkösti beszédét Ís nem árt két fordításban ís bírnunk — már csak azért sem, mert mindkettőn látszik a gondos átdolgozok egyénisége, csak oda kellet vo'na egyszerűen írni »Draesecke után« s akkor nem szereztem volna egy kellemetlen órát sem Nagytisztelelűségednek, de 0:i sem nekem. Távol volt tőlem egyaránt a »megleckéztetés« és »szégyenpadra állítás* Idézhetném a mit Petőfi írt Vörösmartyhoz : 5 Nem én tépem le hom'okáról a babért.« Tökéletes félreértésen alapszik az egész »nyilatkozat®, mikor azzal vádol, m'ntha felsietve, tévesen vádoltam« volna. Ha *vád<í lett volna is, íme alaposnak bizonyu't. Nekem az akaratlanul szerzett kellemet'enséget százszorosan adta vissza Nagytiszteletű úr. Mert már eléggé fájt constatálnom azt, mit consta'á'nom kellett. Kegyeletes tisztelettel s lelkesedéssel csüggök egyházunknak úgy is oly csekély számban levő nagyjain, azokon, kik életük egész erejét, legjobb tehetségüket a mi szegény egyházunknak szentelték s kegyeletemben szeretném őket, mint a nagy hősökkel teszi a rajtok csüggő hálás emlékezet, felibe emelni minden emberi kicsinységnek és csak nagyságukat mutatni fel mindenki előtt, hogy oly nagyoknak