Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1887-07-10 / 28. szám
nem áll, hanem a tanítóság közszellemének is megmételyezője. Tanügyi ismertető jeleik: a rossz iskola, azaz tanítói működésük sikertelensége; társadalmi jellemzőjük: a paedagogiai képzettség hánytorgatása s tanítói becsök ferde önérzete. A paedagogiai képzettség hánytorgatása könnyen érthető okokból származik. A néptanítók ugyanis mindenütt módszeresen képeztetnek, rendszeresen képesíttetnek, szabályszerű oklevéllel láttatnak el; a mi egészen rendjén van, mert a helyes képzés és szabályszerű képesítés alkotják azon külső feltételt, melyen a tanítói állás megfordul. De a mai diplomás világ felszínes ítélete a. külső feltételt a belső vocatioval könnyelműen felcserélvén, az oklevelet akárhányszor a belső nemhivatottság palástolására használja föl. Hány embernek s kivált hány tanítónak fejét zavarja meg a > módszeres* képzettség, a > rendszeres* képesítettség, s a törvényszabta , oklevél* birtokának módfeletti túlbecsülése?! Mily sokan képzelik közülök, hogy a megszerzett diploma oly rengeteg tudás birtokába juttatta őket, melyet öregbíteni felesleges s e tudományos önteltség szelével béllelve, kihivólag viselkednek diplomátlan kartársaik iránt, sértőleg hetykélkednek elöljáróik előtt! Hányan lesznek az iskolában betanult módszer rabjai, agyonütve a helyes methodikát a formaságokhoz tapadás gépiességével, az Útmutatások és Vezérkönyvek járszalagjaival! Hány oly fajta fiatal óriás is találkozik köztük, ki képzettsége szertelen érzetében elöljáróival kikötni, papjával összetűzni, egyháznak és vallásnak frontot csinálni, tartja modern tanítói virtusnak! Az ily tanítók a félműveltség minden átkát ránehezítik a tanügyre, az iskolai hatóságokra és a környezetre, mert tudásuk túlbecsülése elbizakodottakká, elfogultakká, önteltekké teszi őket. Nincs az a ^paedagogia*, mely az ily kificamodott elméjű paedagogust észre hozni, önművelésre bírni, szerénynyé tenni képes volna. E ^hitvány felfogás<< : okozza az iskola és tanító romlását. A tanítói becsérzet ferdesége is sok visszásság szülője. A nemes önbizalom s a hivatal okos becsülése igen helyes, erkölcsös és szükséges dolgok, mert a tevékenységnek erős rugói s a haladásnak nélkülözhetetlen feltételei. Ki nem becsüli foglalkozását, ki nem szereti hivatalát s nem csüng lelkesedéssel választott pályáján: az nem sokat lendít rajta s a közszolgálatot robotnak/ napszámos munkának tartja, mely abból áll,-hogy bizonyos teendőket, bizonyos időben, napról-napra, jól-rosszul elvégezzünk. Csak az oly munkásság bír erkölcsi értékkel, melyben gondolkozásunkat és cselekvésünket a választott pálya öntudatos és állandó szeretete hatja át; melyben a lélek belsőleg összeforr a hivatással, melyben a szolgálat célja az egyén életcéljának tekintetvén, a szolgálat érdeke az egyén érdekévé erősödik s melyben a lélek nyugtot addig nem talál, míg a hivatal kötelességeit tőle telhetőleg nem teljesítette. Ez okokból én a tanítók nemes önbizalmát, pályájuk szeretetét, hivatásuk iránti lelkesedését a hivatal igazi betöltése oly conditio sine qua non-jának tartom, mely nélkül valódi tanítót képzelni sem tudok. De ép annyira kárhoztatom az üres önérzetet, akár személyi, akár hivatali, mely a külsőségekhez tapadva, nem tud vagy nem akar a valódi tartalom igazi értékéig behatolni. Az ily önbecsülést nevezem ferde önérzetnek, mely az egyént nyeglévé, önteltté, felfuvalkodottá s igy erkölcsileg félszeg lénynyé teszi, a hivatást pedig kicsinyes felfogással, ferde szolgálattal — a lényegest a lényegtelennek feláldozva — szánalmasan eltorzítja. Az ilyen népnevelők a tanítói kar modern torzszülöttei. Az egyházi tanító torz-alakja — mert, fájdalom, ilyenek is vannak — nemcsak szánalmas, de veszedelmes is. Megismerheted tudományos hetykeségéről, paedagogiai nagyzásáról, erkölcsi rútságáról. Tudományban páratlannak tartja magát, s oly felvilágosodottat játszik, mint egy 18-dik századbeli telivér voltairista. Elve nem hinni mást, csak a mi kézzel fogható ; a vallást, hitet, egyházat gúnyolni fő-fő hivatásának tekinti, mert ő a művelődés apostola. Fennen dicsekszik, hogy a Tiszteletes vasárnapi prédikációján mily jóizűet aludt, vagy a melyiket délelőtt figyelmesen végig hallgatta, azt délután a kaszinóban, a korcsmában vagy a malom alatt mily teljesen nevetségessé tette és tönkre silányította az atyafiak előtt. Olvasni is szokott; olvasmányai véresszájú politikai lapok és pikáns kalendáriumok, melyekből hétről-hétre teleszívja magát divatos kóreszmékkel: most materialismussal, majd egy kis nihilismus-félével, napjainkban leginkább antisemitismussal. Iskolájában a ^Természettan* a hitetlenség kátéja s a ^Katekhizmus* valóságos vallás-pusztító taneszköz. . . Boldog az oly egyház, mely ily modern tanítót még nem ismer! Érdekes a paedagogiai hitvallása is. A tanügy állami ügy, politikum. Az egyházi —- vagy a mint ő is mondani szokta — a felekezeti iskola lejárt intézmény, melynek nincs jövője. Szabad, független (értsd az egyház alól emancipált) iskola az ő ideálja. Ez elvet képviseli Ő a tanítói gyűléseken, erről ír álnév alatt (hogy meg ne tudják a papok) mérges cikkeket a ^Paedagog. Szemlé*-be, mely az ő kedvenc szaklapja. A vallás-erkölcsi
