Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-01-16 / 3. szám

nak mindent elkövetni a vállalat és magyar népünk érdekében. Az egyházmegyei gyűléseket megelőző lelkészi értekezletek terjesszék ki a cura pastoralis mezején legeltető gondjukat az egyházi időszaki sajtó e napirendre került fontos tételére: a protestáns keresztyén népirodalmi vállalatra. Eötvös Károly Lajos. ISKOLAÜGY. A suplicatió kérdéséhez. Ujabb időben gyakran bolygatott kérdés: a suplicatió. Az ügy természete szerint a rávonatkozó fejtegetések különbözők. Némelyek nagyon is forrón éreznek mellette, mások azonban fönnmaradása ellen érvelnek. E megindult mozgalomnak valószinű, hogy valamelyik egyházi egyetemes gyűlés fog véget vetni; ugyanazért azt meglőzőleg tapasztalataim köréből legyen szabad egyet-mást szintén fölemlíteni 1 Tapasztalataimat két részre oszthatom. Részint olyanokról szólhatok, a melyeket átéltem ; részint olyanokról, melyeket másoktól halottam. Mint tanítóképző-intézeti növendék majdnem két évtizeddel ezelőtt útra keltem a sárospataki főiskola egyik igen jeles theologusával, hogy a dunántúli spárták egyikét bejárjuk. Célunk nem volt egyéb, minthogy az előirt egyházakat meglátogassuk, lehetőleg sokat requiráljunk s így, szeretett főiskolánknak, buzgalommal gyűjtsük a pénzt Én legalább sem akkor, sem azóta nem hallottam, hogy a suplicáló iíjak elé más célokat is kimérne a főiskola. Minden más cél csupán csak a vállalkozó ifjak tudatában és érzületében él, ha ugyan él; s azok époly különbözők lehetnek, mint magok a szétküldözött ifjak. A visszaérkezett ifjú emberektől sem kér számon egyebet az iskola, egyedül csak a — pénzt. S ha e tekintetben nincs hiba a kréta körül, az esetben a jelentést örvendetes tudomásul veszi a — seniori hivatal. Ennek következtében napirenden van az a sajnálatos állapot, hogy legelső iskoláink egyikében sincs egy sornyi Írásbeli, avagy kinyomatott beszámoló nyilatkozat, melyből a kibocsátandó ifjak elé utasító elveket vonhatnánk ki. Velünk is megtörténhetett minden, mi az esetlegességek körébe foglalható; mert éppen nem voltunk e nagy és komoly kiküldéshez előkészülve. Tapasztalatlanságunk mindenek fölött pénzszerzésre fordította a figyelmet, s mivelhogy a szégyenérzet mindkettőnkben igen nagy volt, folytonos izgatottságban tartotta lelkületünket. Napok, sőt hetek kellettek hozzá, mig e láz csillapodott, majd megszűnt, végre pedig egész »jux<-szal gyüjtöttük a pénzt iskolánk és magunk részére. Minden más háttérbe szorult lassacskán lelkünk előtt. Jeles emberek, avagy azok szülőhelye, nagybecsű intézmények, természeti szépségek, történelmi helyek, műemlékek alig léteztek reánk nézve. Majd azt is tapasztajók, hogy utazásunk pénzgyűjtő célja nem bírta kielégíteni lelkünk vágyát. Csakhamar szánni-bánni kezdtük szünetidőnk ily feláldozását s mindinkább erősbülő honvágy gyötrődésekkel szaporítá kevésörömű napjainkat. Pedig voltak jóakaratteljes, nagytudományú és életbölcs házi gazdáink. A tisztelendő és tanító urak közül sokan a legbensőbb rokonszenvvel fogadtak, s az a testvéries szellem még ma is édes emlék gyanánt él lelkemben. Nem is rajtok mult, ha a körükben való időzés nem volt oly gyümölcsöző reánk, mint lehetett volna. Bennünk, előkészületlenségeinkben volt a hiba, hogy a műveltebb, magasabb rangú körökben nem éreztük otthon magunkat s elkívánkoztunk belőle. A primitív körülmények inkább megnyertek és megnyugtattak, mint a tökéletesebb, tanulságosabb viszonyok. így voltak ezzel más iskolabeli társaink is. S kétségkívül jellemző volt magunk viseletére, mint főiskolai tanulókra nézve, a midőn két-három elsőrendű reform, iskola küldöttei véletlenül összetalálkozván, vendégei voltunk valamely nagyérdemű családnak. Mily félénk tartózkodás, tájékozatlanság és elfogult együgyűség vett rajtunk erőtl Bizony nem szórakozást szereztünk megjelenésünkkel, hanem többnyire zavart és kellemetlen feszültséget. Kivételt némiképen csak a pesti suplikánsok képeztek, kik a társalgásban élénkebbek s egész megjelenésükben imponálóbbak voltak. Noha más tekintetben rosz hangulatot keltettek maguk iránt ama világfiaskodás által, a mely iskolai viszonyaikkal összhangzásban állott ugyan, de nem ám jövő életpályájok természetével. Abban azonban ők is egyek voltak velünk, hogy — pénzért jártak a világban, a melynek gyűjtögetésében gyakran meglepő ügyességet tanúsítottak. De ez ügyességek olykor-olykor kifakadásra lázították az egyháztagok lelkületét iskoláink eme pénzgyűjtő rendszere ellen. Megtörtént, hogy ugyan azt a családfőt egy nap négy-öt iskola nevében megrequiráltuk. Ezt bölcsebben kellett volna illető lelkész-gazdánknak elintéznie. Hát még napjainkban, a midőn legkisebb gymnásiumaink és reáliskoláink is beleolvadtak a pénzgyüjtés ezen módozatába, mi minden nem fordul elő! Oly viszszaélések és lealacsonyító eljárások vetődnek felszínre, melyek miatt lehetetlen magunkat nem szégyelnünk, s a melyek sürgetve követelik a segedelemgyüjtés ily módjának megszüntetését. Ez alsófokú iskolák tanulói pl. itt a fővárosban minden boltba bemennek s »krajcárral is beérik őkf — mondják— »ha forintot nem kaphatnak.* Általában ők sohasem az iskolákat képviselik, hanem gyermekes pénzvágygyal kéregetnek. E tapasztalat a modern társadalmat, mely az iskolákért sokat áldoz, méltán kellemetlenül érinti s száz meg száz tagját arra utalja, hogy a suplicatiót elitélje. S ma már nem szórványosan, de közmegegyezés, közmegállapodás nyilatkozata gyanánt halljuk, hogy ha a suplicálásnak csupán csak pénzgyüjtés a célja, az esetben meg kell szüntetni. Iskoláinknak ily módon és ily alkalmakkal való emlegettetése nem előnyös. De vájjon nincs-e, avagy nem lehet-e egyébb célja is a suplikálásnak, mint a pénzgyüjtés, az anyagi javak szaporítása ? E kérdésre megfontolással, ifjaink és egyházaink jövője iránt tanúsítandó élénk érdeklődéssel kell megfelelnünk. Mert minden oly intézmény, melynek múltja az egyház nagybuzgalmú forrongásai közé a beruházkodás önmegadóztató időszakaiba vezet vissza, csak az esetben szüntetendő meg, ha annak fennállása ma már