Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-02-13 / 7. szám

hogy az országgyűlési közönség ref. tagjainak Isten igéjét hirdethesse. Az utolsó pozsonyi országgyűlés alkalmával Dobos János péceli pap s a Protest. Egyházi és Iskolai Lapból derék cikkei után eléggé ismert Író, küldetett el e szép kötelesség teljesítésére. Kíváncsi valék e nagytudományú és szabad szellemű férfiú egyházi szónoklatait megismerni s némi tájékozást szerezni magamnak az iránt, mikép oldandja meg nem kis fontosságú feladatát. E végből a tavalyi országgyűlés kezdetén néhányszor nagy figyelemmel hallgatám őt az evangélikusok egyszerű tót templomában, hol értelmes és szép számú hallgatóság, nagyobbára törvényhozók és ifjak előtt szokott rendesen minden ünnepen szónokolni. És valóban annyival is inkább, mert csak kevés egyházi szónok fogja fel valódi]ag hivatását, örömömre szolgál felőle a következőket elmondhatni. Mindenekfelett nagyra kell becsülnünk Dobosnak, mint országgyűlési hitszónoknak azon határozott nemes irányát, mely szerint majd minden beszédében, az akkori országgyűlésen még nem képviselt, szegény nép szószólójaként állt elő, s beszélt annak nyomorult anyagi, szellemi állása, nyomasztó viszonyairól, hogy ez által rokon szenvet, pártolást gerjesszen irántuk a törvényhozókban; és — mintha menyből küldötték volna le — beszélt a nép érdeke és nevében, hogy a milliónyi nagy tömeg mintegy álta'a jelentse ki panaszos kérő szavát a törvényhozás gyiilhelyén. Miket Dobos e tárgyban elmondott, általán véve eleven, hű szinekkel, a nép ügye iránti magasztos ihlettséggel, a keresztyén szeretet vallásos indulatával, szóval mélyen megindító lelkesedéssel adá elő. E tekintetben az ő helyén senki jobban nem foghatta volna fel állását, hívebben senki nem teljesíthetendé szent kötelességét, miért is a tisztelet és hála legőszintébb kifejezésével kell adóznunk neki, mint a nép valódi emberének. Dobos, mint minden jó pap, beszédeit az örök igazságokat és legemberibb elveket magában foglaló bibliára építvén, ennek szellemét igazi ép philosophiával. minden szűkkeblűség s elfogultság nélkül magyarázá. O épen nem tartozott a rideg, egyoldalú dogmatikusok sorába ; e mellett a politikával sem kacérkodott a hit, a vallás rovására. Tiszta hazafiúi érzelmeit, szabad meggyőződését, sőt némely, az országgyűlés napi kérdéseire vonatkozó korszerű eszméit, fölötte ügyesen tudta egybeolvasztani azon igazságokkal, miket a vallás és erkölcsiség általános elveiből meríte. Különös érdeket, hogy úgy mondjam, kedves zamatot ada az Dobos beszédeinek, hogy a száraz valót gyakran a legszebb költői virágok közé takará, s fennszárnyaló fantáziájának fényképei ép oly meglepők, mint nemesen egyszerűek valának. Nyelvét tősgyökeres magyarság, eredeti erő s művészeti szabatosság bélyegzé. Terjedelmes, férfias mély hangja, kissé szegletes, de a tárgy természetéhez alkalmazott tagjártatása, jelentős arcbeszéde, helyes hanghordozása (kivált a lelkesedés és ellágyulás pillanatában), mindig méltóságteljes, erélyes, bátor szónoklata, — kitűnővé, hatékonynyá emelék előadását, melyet minden jóindulatú ember és hazafi legbensőbb megilletődés s lelki fölemelkedéssel hallgatott.« A forradalom elviharzott feje felett, a nélkül hogy nagyobb baj érte volna, talán épen azért, mert — mint Vahot írja — az egyházi szószéket soha nem tévesztette össze a politikai szószékkel. Mindössze is egyszer idéztetett Pestre, de egy dorgáló kihallgatás után szabadon bocsáttatott. Az 1852-ik évben tótfalusi gyülekezet (Váccal szemben) választotta meg őt lelkészéül, 1854-ben pedig a ceglédi népes és fényes egyház lelkészéül hivatott el, itt működött 23 éven át, szeretve gyülekezetét s szerettetve gyülekezetétől. Ha nem tudtuk volna is más forrásokból, megtudtuk volna temetésén, meg az iránta nyilvánult általános részvétből. Irodalmi munkássaga felől csak maga í\ boldogult adhatott volna számot, sőt még ő sem — mint nem régiben tapasztaltuk •— összefutván az agg kor homályosodó emlékezete előtt az a számtalan forrás, melyekből ő hosszú, munkás életében keresztül merílgetett. Azóta, hogy tollat forgatni megtanult, nem tette le ezt kezéből haláláig. Olvasgatott folyvást, de az olvasgatás mellett folyvást jegyzett; vagy ha nem olvasott, hát gondolkodott, önnön lelkébe mélyedett el, leste a szikrákat, melyek agyából előpattogtak, még nagyobb öröm mel leste a gyöngyöket, melyek a keblét éltöltő mély tenger — az érzelmek tengere — felszínére vetődtek ; s a mi kincshez csendes reflektálásai közben jutott, sietett azokat biztosítani, Íróasztala fiókjába zárá. Sok kincset rejtettek az ő fiókjai, részint egyetemes, részint s főként subjektiv értékűeket. A nyilvánosság elé bocsátott szellemi kincsei közül megemlíthetjük a következőket: »Bibliai történetek« ; »Keresztyén imák a házi ájtatosság növelésére* ; »Egyházi beszédek. A földművelő házánál és házán kívüle; »Homiliák« ; »A gyermek imái« ; »Az uri ima magyarázata műveltebb protestánsok számára«, és a legújabban kiadott » Egyházi és halotti beszédek.« Lelkészi, írói érdemeit egyházmegyéje s kerülete némileg méltánylandó, különböző egyházi tisztségekkel tüntette ki. Hosszasan viselte az egyházmegyei tanácsbírói, egyházkerületi al- majd főjegyzői, tanácsbírói tisztségeket, résztvett a debreceni zsinatban, hol mikor a közalap létesítésére vonatkozó törvény megalkottatott, valóban Simeoni jóslélekkel sóhajtott fel: »Mostan bocsásd el Uram a te szolgádat békével!« Családi életében élvezte azokat az igaz örömöket, melyeket csak a mély érzelműek érezhetnek, de ére/.te s talán még nagyobb mértékben azokat az erősen metsző fájdalmakat is, minők csak a mélyebb kedélyvilágban szoktak pusztítani. Szeretni, igazán erősen szeretni egy leánykát, ki a mienk, szerettetni talán még igazabban, még erősebben egy leánykától, ki a mienk, kinek mi mindene vagyunk, és látni azt naponként, óránként kis korától fogva egyik legdrágább kincsétől, szeme világától megfosztottan; hallani, kiérezni annak minden hangjából a keblét eltöltő mély érzelmet a világhoz, az emberekhez való vonzalmat, másrészt látni azt a vékony hályogot, mely őt a világtól az emberektől örökre elzárja . . . hagyjuk . . . nagyon mély fájdalom az, elég ez tiz életet is megkeseríteni. Első neje, kivel 1834-ben kelt össze s ki 1849-ben hunyt el, Storch Katalin volt ; második nejével, Csokonay Vitéz Zsuzsánával — az ismert nevű költő unokájával — 1853-ban kelt Öc

sze. Az első házasságából két fia — László, szalk-sz.-mártoni lelkész és János ceglédvárosi volt kapitány, a másodikból két leánya van életben s bánatos özvegye. Temetése f. hó 4-dikén ment végbe, a tiszteletnek és kegyeletnek közelből és távolból élénk nyilvánítása mellett. A dunamelléki kerület, a budapesti egyház, a a budapesti ref. theolog. akadémia mult számunkban említett képviselőin kívül résztvettek a gyászünnepélyben a kecskeméti egyházmegye esperese és gondnoka: Addm Kálmán és Antos János, Kecskemét, N.-Kőrös, N.-Abony, Ó-Buda, Monor lelkészei és segédlelkészei; a n.-körösi egyház gondnoka Ádám László ; a kecskeméti jogakadémia és gymnasium, a n.-körösi gymnas'um és