Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-01-03 / 1. szám

10 „non possumus"-szol felelni ezen kérelemre: nemzeti becsületünk nem engedheti meg. A magyarokat már a korábbi időkből is számos jótétemény emlékezteti a mi nevünkre, ne engedje azért Hollandia ez alkalomból sem elhomályoüttatni a tudomány és vallás hő szeretete ciltal szerzett régi dicsőségét. L. W, E. Rauwenhoff, leideni egyetemi tanár. A holland nyelven irott, s e sorokkal egyidejűleg német s angol nyelven is megjelenő s egész művelt világra szétküldendő fentebb közlött felhívás fordítójának alig volna még valami mondani valója, ha azon utasítást nem nyerte volna, hogy a fordítás alkalmával a felhívás utolsó kikezdését elhagyván, néhány felhívó szót önmaga írjon honfiaihoz. Én azonban, mint a mélyen tisztelt olvasó láthatja, nem hagytam el amaz utolsó kikezdést, , és pedig szándékosan nem hagytam el, mert tapasztalva a különösen egyházi irodalmunk terén uralgó hideg közönyt, az aluszékonynyá vált nemzeti és protestáns önérzet felrázására nem láttam hathatósabb módot, mintha felmutatom honfiaink előtt ama távoli, idegen nemzet példáját, mely a tudomány s hitrokoni szeretet melegétől áthatva, nemzete becsületbeli kötelességévé tette a Bod művének kiadási ügyét; mely nemzetnek a múltban — elnyomatásunk s szolgaságunk napjaiban — kedvezőbb állami viszonyok s anyagi körülmények között nyújtott segélyét nyugodtan s hálával fogadhattuk, el de most, a mikor a felvilágosodás, a szabadság éltető szelleme nálunk is uj időket teremtett s mi is büszkék kezdünk lenni nemzeti önállóságunk s önerőnkön teremtett kedvezőbb egyházi viszonyainkra : az arcpirulás s szégyenkezés bizonyos neme nélkül nem lehet, nem szabad elfogadnunk ama felénk nyújtott segélő kezet, ha mi magunk, amaz idegen nemzet által megkezdett s melegen felkarolt ügyet az övéket messze felülmúló érdeklődés s pártfogással nem karoljuk fel; megmutatva ez által a művelt külföld előtt is, hogy a megváltozott viszonyok s kedvezőbb körülmények között mi is tudjuk kötelességünket s nem riadunk vissza a tudomány érdekében teendő bármily nagy áldozattól sem; hogy megmutassuk miszerint ma már mi is szabad nép s szabad államban szabad egyház vagyunk, s zászlóinkon eme szavak díszelegnek : ^a tudományhatalom. * Kérve kérem azért a tudomány s egyházunk minden igaz barátját, ne hagyják cserbe a külföld s a tudományok nemtőinek méltó várakozását; ne szégyenitsük meg holland hitrokonaink semmi áldozattól vissza nem riadó szeretetét, hanem mi magunk járjunk legelői jó példánkkal a Bod Péter, féle mű kiadásának ügyénél. Az előfizetési pénzeket az egyes reformált kerületek Főtiszt, püspökeihez vagy a >Protestáns egyházi s iskolai lap* nagyérdemű szerkesztőjéhez dr. Ballagi Mórhoz (Budapest, IX-dik kerület Kinizsy-utca 29. sz.) kérjük beküldeni legkésőbb 1886. március elsejéig. Azok, kikre nézve az előfizetési ár egyszerre való lefizetése némileg terhes, oly módon is tehetik megrendeléseiket, hogy a megrendelés alkalmával 10 frtot, az első kötet megjelenése alkalmával pedig a még hátralévő 8 frtot küldik be rendeltetési helyökre. Még egyszer kérve a nagy érdemű közönség szives támogatását mély tisztelettel maradok Budapesten, 1885. dec. 29. Szalay Károly. Országos nyugdíjintézet. Nem ismeretlenek már ^a magyar orsz. ref. lelkészi és tanári nyugdíjintézet alapszabályai4 általánosságban e lapok t. olvasói előtt. Tűnődve olvasgatom; tehát a rég igért és várt ige testté lesz nem sokára az idők teljességében?! Nagy ideje, hogy ránk is kerül a sor valahára, mikor már irók, színészek, katonák, hivatalnokok, gazdatisztek, bírók, jegyzők, néptanítók mind nyugdíjintézetekkel birnak, a papi rend is, mely elsőnek tekintetett, utoljára kapjon nyugdíjintézetet, hogy beteljesedjék rajta az irás szava ssok elsők lesznek utolsók/ Örüljetek káplánok ! nem kell többé 20 frt évi bérért káplánkodnotok, csak azt kell nézni, hogy van-e a tractusban befolyásos leányos apa, vagy a faluban nagyszájú kortes eladó leánynyal megáldatva, majd kidobnak azok a kedvetekért egy papot az öregéből, mindjárt lesz nyilás! Hej! de jó lett volna az a törvény, mikor mi — a mostani hajlott korban levő férfiak — káplánkodtunk 20 kemény forintokért évente, pedig számos esztendőn át viselve a lelkészi hivatal összes teendőit! Tanuló éveink nyomorúságait elfeledtük a kápláni sokkal súlyosabb nyomorúságok alatt, a mellett, hogy az egész papi család kenyerét mi kerestük meg s mégis mi ettük a panaszos kenyeret, tűrnünk kellett egy-egy szélhüdött tehetetlen öreg principális szeszélyeit, s az esperes üldözését; bizony jó lett volna akkor a 60, 80, 100 frt kápláni fizetés, hát még a fele conventiós administratori dij! az volt a mi vágyaink ne továbbja ! hanem biz akkor nem adódott, no de eljött az idő, most már mind ez meg van, azzal a különbséggel, hogy mi ugyan nem kaptuk, hanem adni tartozunk, ifjú kori küzdelmeink gyümölcse megérett, látjuk pirkadását, lel a hideg tőle s ugy van vele az ember, hogy ^örül-