Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1886-11-28 / 48. szám
1519 a Krisztus keresztje előtt, hol megláthatjuk Isten ajándékárak nagyságát, súlyát és éltékét. E két dolgot: Isten előtti bűneinket és a Jézus Krisztusban való bűnbocsánat reménységét feltételezi a kérés: »bocsásd meg a mi vétkeinket.* A megbocsátás nem olyan dolog, melyet megnyerhetünk csupán kérés által. Annak egy másiktól kell jőni, kivel szemben helytelenül cselekedtünk. Mi nem adhatunk magunknak absolutiót bűneink alól, sem egy harmadik személy. Hanem Isten az, kit megsértettünk és egyedül ő adhat és nekünk egyedül tőle szabad remélenünk absolutiót. »Egyedül Istennél van a bocsánat® és ha ő nem ad bocsánatot, máshoz menni azért képtelenség; mert — ő lévén a megsértett — egyedül ő bocsáthatja meg a megsértést. A bocsánat nála van és nem fenntartva valaki vagy valami által, hogy azt osztogassa, hanem egyedül az isteni akarattól. Ez akaratra van szükségünk, hogy bocsánatot nyerhessünk. E kérés szavai valamivel többet jelentenek, mint egyszerű elismerését annak, hogy Istennek sokkal tartozunk ; azok nem egyszerű ismétlések, melyek által megnyerjük Isten kegyét; hanem ama szavak a lélek imája azért, a mire szükségünk van és a mit egyedül csak Istentől várhatunk. De hogyan bátorít az Úr, hogy hittel használjuk ezen kérést? Ajkunkra helyezi e szavakat: »miképen mi is megbocsátunk azoknak, kik ellenünk vétkeztek * E szavak nekünk adattak bátorításul. Mert itt ugyanazon érv van, a mi ama nevezetes bibliai versben kibővülést nyer és a mely — a hányszor csak olvassuk — felgyújtja szívünket: »Ha ti gonoszok lévén, tudjátok hogyan adjatok gyermekeiteknek jó ajándékokat, mennyivel inkább adhat a Szentlélek azoknak, a kik kérik.* Itt más szavakkal az van mondva : ha mi gonoszok lévén, megtudunk bocsátani az ellenünk vétkezőknek, mennyivel inkább várhatunk bocsánatot tőled, kinek neve szeretet, ki mennyei atyánk vagy, kinél bocsánat van és a ki úgy jelentetted ki magad, »mint a ki kész a bocsánatra !« Es a mint így imádkozunk, azon eszménk támad, hogy a mi megbocsátási képességünket is az Istentől nyertük és még erősebben védekezünk, mondván: Ha nekünk, gyarló embereknek azt rendelted, hogy 77-szer bocsássunk meg, ha felebarátunk megsért: minő mértékkel mérhetjük meg a te megbocsátásodat, ki mindnyájunk felett vagy, mint az ég a föld felett. Ez igen erős argumentum, melyet maga az Úr helyez ajkainkra. Nem fog-e többet tenni mi velünk, mint a mit ő parancsolt, hogy mi tegyünk felebarátainkkal ? Nem várhatunk-e tőle sokkal többet, mint akárki mástól ? Igazán teszi hát hozzá az Ür: >Mert ha ti megbocsátjátok az emberek bűneit, a ti mennyei atyátok is megbocsát ti nektek.* De ezen egy ok még nem meríti ki mind az okokat, melyek az eredmény bizonyosságára vonatkoznak. Nagyon sok ok bátorít még minket. Kérésünk teljesítésének valószínűsége arra a bocsánatra van alapítva, melyet már megkaptunk Istentől; a kifejezésre, mely Istenre vonatkozik és számos más dologra, melyek a bibliából ismeretesek ; de a valószínűség, mely itt egyedül veendő tekintetbe, az a valószínűség, mely az illető egyén lelkében támad az iránt, kihez felebbez. Egyedül az Isten megbocsátási készsége az, melyet itt bátorításunkra felhasználhatunk. És semmi sem tarthatja fenn bennünk jobban a bizalmat, melyet ő kíván, mint az, ha megértjük szeretetének végtelen mélységét és türelme hosszúságát, mi egyedül abban lakozik, kitől mi függünk. Mielőtt Istenhez közelítenénk, értsük meg határozottan, hogyan készíttetett elő számunkra a bocsánat és e tudománynyal felövezve közeledjünk ahhoz, kinek Ítélete által »állunk vagy esünk* ; de midőn szent színe előtt állunk és végre határozottan esedezünk bocsánatért, semmi sem bátoríthat inkább, mint annak meggondolása, hogy a ki előtt állunk, végtelen megbocsátani szerető természet és hogy az ő egyik nagy törvénye az egymás iránti szeretet. És ezen bátorítás előidéztetik, valahányszor ez imát értelemmel használjuk. De vájjon olyan bátorítás-e ez, melyet mindnyájan használhatunk ? Befogadtuk-e szívünkbe a 77-szeri megbocsátás szabályát és kivánjuk-eazt mindig gyakorolni is? Szabad-e ezt mondanunk : »Miképen mi megbocsátunk, azonképen bocsáss meg te is minekünk ?« A kérés szavai világosan meggyőznek, hogy bármi egyéb állhat a megbocsátás útjában, de sohasem az, hogy Isten szigorú bíró, ki inkább kárhoztat, mint megbocsát. De akkor ezen szavak arra emlékeztetnek, hogy nekünk is inkább kell szeretnünk a megbocsátást, mint a bosszút. De tény-e ez ? Természetesen az isteni megbocsátás mértéke nagyon különbözik a miénktől; de a megbocsátás szelleme »csak emberi mértékben is* meg van-e bennünk, melyből bátorságot meríthetünk Isten végtelen és tökéletes megbocsátására? Bírjuk-e mi a kis megbocsátást, melyből következtethetünk az isteni végtelen bocsánatra? Nem igaz-e, hogy közülünk sokan vannak veszélyben, midőn azt a rettenetes átkot használjak, mely beszéddé olvad és »a meg bocsátani nem tudó ember imájának neveztetetik ? 1* : »Oh Isten sokszor vétkeztem ellened fiatalságomtól kezdve a mai napig ; sokszor elfeledtem jóságodat; nem köszöntem meg kellőleg kegyelmedet ; elhanyagoltam szolgálatodat; áthágtam törvényeidet ; sok-sok mindent cselekedtem ellened. Mindezeket tudom. És ezek mellett követtem el titkos bűnöket, melyeket vakságomban elfeledék magamnak megjegyezni. Ilyen az én bűnösségem előtted — óh Uram — bánj úgy velem, mint én felebarátommal. Az nem sértett meg 1 /1 0 vagy J /ioo annyiszor sem, mint én téged; de ő engem igen érzékenyen megsértett ; nem bocsáthatok meg neki. Bánj velem — óh Uram — úgy, mint én felebarátommal. Nagyon hálátlan volt irántam, jóllehet egy tized vagy egy század annyiszor sem oly hálátlan, mint én irántad ; de én még sem tudok ily gyalázatos hálátlanságot megbocsátani. Bánj velem — óh Uram — úgy, mint én felebarátommal. Én nem feledtem el semmi csekélységet, melyet rosz magaviseletével irányomban elkövetett. Bánj velem — óh Uram — úgy, mint én felebarátommal. Elhatároztam, hogy a lehető első alka'ommal megbosszu'andom magam rajta. Bánj velem — óh Uram — úgy, mint én felabarátommal!« (A. W. Hare szavai). Tehát ezen kérés bátorítása olyan, melyet mindenki használhat. Egy igazán szívemelő vigasz; de ha helytelen alapon használtatik, halálos. A megalázódásnak, melylyel Isten előtt megjelenünk, nem felesleges érzelgésből kell állani, hanem életünk tenorjának egy darabjából. Mert egy dolog van, melyre az imában — mint bátorítóra szükségünk van és ez az »őszinteség.« Az az ima, mely nem szívünkből fakad, melynek nincs szilárd alapja a szívben és a mely nem egyező magaviseletünkkel : hazugság és csa'ás. Az egyedül helyes bizalom Istenben csak az, melyre az apostol tanít és a melyet csak akkor élvezhetünk, »ha szívünk nem kárhoztat minket« azaz akkor, midőn nem azon dolgokért imádkozunk, melyekről tudjuk, hogy kívánnunk kell, hanem azokért, melyek szíveinkben vannak. Ha az hamis kívánság vagy a vagyonra vonatkozik : szívünk kárhoztat, tehát nincs, nem lehet bizalmunk Istenben. És a mit jól meg kell jegyeznünk, mint kulcsot a bátorításhoz, ez : hogy mindaz, ki megbocsát felebaratjának őszintén,
