Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-11-07 / 45. szám

1415 PROTESTÁNS E< a valóban hivatottak buzgalmát ha lehűtené s ténykedésüket ha megtompítaná, csodának tartani épen nem lehetne, mert hiszen a zizifusi erőlködésnél — melynek az ellenhatás miatt sikerre még csak reménye és kilátása sincs — valami bénitóbb, lelket — testet fárasztóbb nem is képzelhető. Kép nélkül szólva nyíltan a tényállásnak megfelelőleg ki kell mondanom, hogy a társadalom testén mutatkozó beteges kiütéseknek vagy épen elharapódzott ragalyos kórnak, egyrészt okaiul, másrészt azok tovább terjedésének közönyös nézőiül, a világi elem, rendszerint a val'ás szolgáit szereti feltüntetni s ha egy község lakosainal valamely kihágás vagy megrögzött durva vétek uralkodik, azonnal a lelkipásztor állíttatik előtérbe, hogy íme mily hűtelen s lelkiismeretlen pásztora azon egyháznak, melynek valláserkölcsi életét vezetni és gondozni megbizatást nyert. Nincs — távolról sincs szándékomban ezen gyanú és itéletmondás élét megtompítani annyira, hogy annak vágása és érintése — ott a hol a tények, a bizonyító okozatok megkövetelik — alkalmazható és érezhető ne legyen; mert hiszen tagadhatatlan, hogy mindnyájan gyarló emberek vagyunk, s így kötelességeink teljesítése közben, hogy ne követhetnénk el mulasztást, hibát sőt hanyagságot 1 Nem hogy egész munkás osztály, de egyesek sem igényelhetik, hogy hibátlanoknak és tökéleteseknek tartassanak. De a lelkipásztori kar egyes tagjainak egyszer már fel kell emelni tiltakozó szavát azon kárhoztató, hogy ne mondjam, megbélyegző ítélet ellen, melyszerint úgy a polgári, mint az egyházi téren, minden erk. bajnak egyedül és feltétlenül a pap az oka. Es a midőn el kell fogadnunk és viselnünk a minket jogosan terhelő következtetéseket és megrovásokat; ugyanakkor egyszersmind hadd vegyék ki azokból a maguk osztályrészét a társadalom azon közegei is, melyek hivatva volnának arra, hogy a vallás és erkölcsiség szolgálatában fáradozó egyéneknek segélyükre levén, őket gyomokat irtó fegyverük kezelésében támogatván, közös, vállvetett munkálkodással teremtenének egy oly társadalmi életet, mely a tiszta erkölcs, becsületesség és krisztusi szelídség nemes erényeivel ékeskednék. Mi lelkipásztorok Isten igéjének s Krisztus evangéliumának fegyvereivel viaskodunk a sátán ellen, mely széjjel jar, keresvén hogy kit nyeljen el, vagyis korunk visszaéléseit s erkölcstelen magaviselkedését csakis ezeknek szellemi hatásával próbálgatjuk helyes irányba viszszaterelni, ha ugyan az evangéliumi oktatás és intésben részesítendő testvéreink felkeresnék azt a helyet, hol ezen különleges, eszményi eszközök reájuk nézve haszonnal és sikerrel lennének alkalmazhatók ; de ám köztapasztalat szerint, az ily kóros állapotban szenvedő embertársaink (ők tudjak és érzik, hogy mi okból) konok s legyőzhetetlen ellenszenvvel viseltetnek azon gyógyító terem látogatása iránt, melyben lelki betegségük közepette orvosi tanácsot s gyógyszerrel való ellátást nyerhetnének. Az il) enekre nézve tehát a lelkipásztori gondozás semmi. Úgyde — mondhatják és méltán — nekünk mint lelki orvosoknak kötelességünk a betegek meglátogatása stb. Kétségen kívül 1 csakhogy ez a betegség oly csodálatos természetű, hogy most álszégyenből, majd durva megátalkodottsá^ból irtódzik az orvosi gyógykezeléstől, ha pedig megtörténik, miszerint ki nem kerülheti az orvossal való bes élgetést, s az üterére tapintván utasítást és tanácsot is ád, a patiens a hallottakat többnyire füle mellett bocsátja el, sőt mintegy méltatlankodva szinte bosszantásképen még inkább átadja magát azon életmódnak, melynek következtében önmaga lelkileg, talán ZI ES ISKOLAI LAP. 1416 testileg is tönkre megy, környezetére pedig zsibbasztó lidércnyomást gyakorol, sőt reá ragasztja a halálos kórságot. Ezekkel szemben az evangéliumszerű eljárás hatás nélkül marad és vájjon az erkölcsi rábeszélés, jóakaratú tanács komoly figyelmeztetésen kívül, hol van letéve azon fenyíték, mely az ily makacs és megcsökönösödött lelki őrültség megfékezésére s korlátok közé szorításra igénybe vehető? Az egyház őrállóinál semmi esetre sincs. Krisztus ugyan a pénzváltókat és galambárusokat az önzés és haszonvágy ezen megtestesült példányait, miután az egyszeri szelíd intés nem használt, a templom tornácából kiűzé ; de a mi lelki őrállónk ezt kettős ok miatt nem tehetnék. — Elsőben a kor túlságba vitt humanitása mennyköveket szórna ily eljárás ellen; másodszor pedig azért nem használhatja még a szellemi korbácsot sem, mert az ilyenek nagy következetességgel távol tartják magukat a templomtól, aztán magánjellegű társaságunk után sem vágyakoznak, nem hivatnak magukhoz s csak annyi türelemmel sincsenek, mint Pál apostol iránt Félix volt, ki legalább meghallgatá az apostolt, csak ennekutána küldé el. Ha mégis az egyházi elöljáróság valamely felette botrányos életmódot, a közerkölcsiségre határozottan ártalmasnak ismervén fel, miután az illetőket mindazon szellemi figyelmeztetésben részesíté, melyek a most divatos szerfelett humanisztikus és demokratikus viszonyok között hatáskörébe tartoznak és rendelkezése alatt állnak, de mindez legcsekélyebb sikert sem vívhatott ki, tehát ép úgy a gonosz példaadás megbüntetése, mint saját tekintélyének fenntartása végett a polgári hatóságokhoz folyamodik, ugyan mi is lesz a végeredmény? Erre nézve legyen szabad — mintegy feleletképen — egy eklatáns esetet elbeszélnem. Egy nőtlen ifjú, egy férjes nővel, ki férjét évek óta elhagyta — közös háztartásban — mint férj és feleség együtt éltek és saját bemondásuk szerint egy gyermeket is nemzettek. Miután ez a községünkben szokatlan bűnös viszony általános megbotránkozást, sőt felháborodást okozott, s igen sokan az egyházi elöljáróságot tartották elnézőnek, csaknem követelték, hogy ez az együttélés megsziintettessék ; lelkipásztor és egyháztanács, az illetőket több ízben maga elé hivatta, s minden hatalmában levő eszköz.zel oda kivánt hatni, hogy a különválás megtörténjék. Ámde férfi és nő makacsul ragaszkodtak egymáshoz s kijelentették, hogy csak ásó kapa választja el őket egymástól s arra, hogy ők együtt élnek, ne legyen senkinek semmi gondja. Midőn pedig viszonyuk jogosultsága és természete felől intéztetett az asszonyhoz kérdés, ez egész szemtelenséggel azt felelte, hogy azt a férfit i>megfogadtam uramnak.« Lett erre az egyháztanácsban elszörnyűdés. Most már csakugyan tenni kell olyas valamit, mely ezen bűnös viszonyban élő makacsoknak imponáljon, ugyanazért az egyházi elöljáróság, a kihallgatási jegyzőkönyvet és többszöri megintéséről tanúskodó határozatait áttette a szolgabírói hivatalhoz. Innen megsürgetés után és nagy idő multával azon értesítést nyerte a presbyterium, hogy a bepanaszlottak megidéztettek ugyan és rájuk is parancsoltatott a különválás, de ha ezt ennek dacára sem tették, ő, a politikai közeg, nem intézkedhetik tovább, hanem a királyi ügyész vághatja ketté a csomót. Erre minden okmány beterjesztetett az ügyészséghez. De itt is kudarcot vallott a beavatkozás, mivel az esperesi hivatalhoz megküldött »törvényszéki végzés* §-ra hivatkozva »itéletileg« mondta ki, hogy a házasságtörésben élő személyek viszonyára senkinek semmi gondja és az törvényes ellátást nem 1 űr meg, mivel az illető házastárs ily nemű sérel-