Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-11-07 / 45. szám

1417. 1418 mes panasszal nem jelentkezett. Igy aztán az elöljáróság a lelkipásztorral együtt kénytelen volt az ügygyei felhagyni s elnézni a bűnös viszony folytatását; a tör vénykezéstől megszégyenítő leckét kapva vonult vissza a két makacs személy teljes megelégedésére, még jó, hogy beesületsértési pert nem akasztottak nyakukba. Még egy kísérletet tett aztán maga az egyházmegye, a mennyiben az egyházkerületre ezen incedensből folyólag felírást intézett, kérve, hogy az országgyűlésen, a hivatolt § oda módosítását indítványozná, hogy a házasság ne csak azon esetben tekintessék bűnös cselekménynek, ha a házastárs panaszo1

, hanem akkor is, ha az elöljáróság mint erkölcsi testület jelenti be a polgári hatóságoknál. A fennt jelzett házasságtörési viszony azóta azon változáson ment keresztül, hogy a férjes nőt e'ső fogadott ura elhagyta és megházasodott, az asszony pedig fogadott magának egy más uramat; és élnek együtt boldogan, zavartalanul, senkinek nem okozva sérelmet, mert hiszen a törvényes férj meg egy más községben, [ egy más nőszemélylyel élvezi a családi örömöket s osztja meg férje jogait. A példa ragadós ! Fájdalom ennek normájára, úgy suttog a világ, többen bátorságot és szabadságot vettek immár hasonló tiltott viszonyt kötésére. Nem szégyenletes és káros arculcsapása-e ez a tiszta erkölcsiségnek? Es vájjon az ilyenekből kifejlődő botrányoknak ismét csak és egyedül a lelkipásztor az oka, senki más ? Lássunk azonban a hatóság részéről még egy má- , sik mételyező intézkedést, mely a tömeg vallásosságára és szelid erkölcsére szintén a legnagyobb mértékben romboló hatást gyakorol. Most történt október 3-án vasárnapon, melynek megszentelésére országszerte nagy hullámokat vetni akaró mozgalom indult meg. Úgy tudom, hogy e tekintetben megyénk is szabályrendeletet alkotott szóval, de a valóságban maga a hatóság lesz szerzője éktelen botrányoknak. Szem- és fültanúi valánlc, október 3-án, vasárnap a reggeli órákban, midőn az Istenháza iránt égő szerelemmel és benső vonzalommal viseltető hívek csendes magukba szállással vagy legalább minden zaj és lárma kerülésével készülgetnek az örök ige hallgatásához, egyszer csak szekér szekér után zörög, pattog az ostor, hangzik az ordítozással kevert dal, melyhez competens akkordot szolgáltatott a furkós botok csattogtatása, szóval a pálinkától felvillanyozott derült kedély minden képzelhető nyilvánulásai töltik el a falu hosszát, és ez kisebb hosszabb időközönként megújult. A házukban, vagy telkük valamely szegletén megvonult lakosok tömegesen futnak a kapuk elé, megtudandók miféle vakmerő istentelen elem az, mely az Úrnak szentelendő nap iinnepies csendjét éktelen lármájával megszentségteleníti? Kitudódott aztán, hogy az napra azaz vasárnapra rendeltettek be a szolgabírói székhelyre a környékbeli községekből egy részt a tartalékos katonák szemlére, másrészt a képviselő' testület tagjai, egy telekkönyvi hivatal felállítása módozatainak megbeszélése és végleges megállapítása céljából. Ez volt a vasárnap megszentelésének kezdete, mindazon községekben, melyeken a zajos menet átvonult. Hát a vége ? . . Az sokkal csattanósabban koronáztatott meg. Épen délutáni istenitiszteletről jövénk ki, midőn a gyülekezési székhelyen tömörült s még több lelkesedéstől átázott polgárok szekereinek, egy előre törő csapata sokkal fokozottabb derültséggel robog át utcánk közepéig s itt, a már szokott helyen, megállva, folytatájk a mu'atságot, melyhez két idegen községbeli lakosok között támadt szó és botváltás után véres fejek képezték a dekorációt. Azonban ezen első zászló — akarom mondani — bot-alj az előcsatározás után — egyenletes mozdulattal vonult ki a szabad térségre, ott fel is vette ismét a harcot, eldöntendő: vájjon melyiküket illeti meg a katonai vitézség pálmája ? Alig volt ennek vége, jött egy második divisió, mely értesülvén az elő-örs hősies magatartásáról s gyávább sem akarván lenni amannál, jól ismert raktárból felpuskaporozván magát, égő harcvágygyal állott ki a csatatérre, hol véres fejeket hagyva s honnan ugyanolyakat vive magukkal, távoztak a dicső hősök 1 Ez volt a vasárnap megszentelésének vége a mi községünkben s a fáma szerint még több útba eső faluban. Fájdalommal nézte és hallgatta végig mindezeket a lelkipásztor, de egyebet nem tehetvén, más nap a község jó érzésű s derék bíráját — ki közbe legyen mondva a vett hivatalos rendelet folytán szintén a szolgabírói székhelyen volt — figyelmeztette, hogy a tegnap lefolyt eseményeket jelentené be az illető polgári hatósághoz. A bíró bár előre megmondta, hogy nem ér az a bejelentés semmit, mert a sérelmet szenvedett felek már baráti kezet fogtak s a békepoharat meg is itták; de mégis túltéve magát hivatalos felfogásán, az esetet csakugyan bejelentette. Én reméltem, hogy ily botrányos smég hozzá vasárnapi verekedés nem marad megtoratlanul, pusztán azért, mert a hősök egyike sem panaszkodik a kapott és adott kékfoltok s tátongó sebek miatt. De bizony ez a reményem is meghiusult, mert a községbirói beterjesztés — mint a politikai szolgabiróság egy hivatalnokától — cikkem bevégzése előtt értesültem — azon oknál fogva, mert a magánfelek nem panaszoltak, ezen hátirattal »Irattárba teendő« nyert tanulságos elintézést. Tehát épen úgy, mint a nyilt házasságtörésben élő botrányt keltő és terjesztő egyének ügye. Tény az, hogy korunk szelleme és gondolkozás módja az egyéni szabadságot a szabadosság legszélsőbb határáig terjeszti ki el annyira, hogy nemcsak nem akarja az eg> ediséget még bűnös kihágásaiban vagy botrányos tetteiben sem koriátozni, hanem annyi kibúvó ajtót rejteget tartalékban, hogy azokon a bűnösnek könnyű kisiklani, annyi enyhítő körülményt visz az elsimítás vagy védelem csatájába, hogy az egyén ezek mellett egészen kényelmesen érezi magát; de az is tény, hogy ez az egyetemes jólét s a közerkölcsiség hátrányára történik. Ilyen elvek, ilyen szabadosság, ilyen törvény és igazságszolgáltatás aztán magára vallani nem akarván, a nagy részben általa okozott társadalmi visszaélések és bűnös megszokások miatt a lelkipásztorokra dobja a kárhoztatás kövét, azoktól követeli azon sebek gyógyítását, melyeket félszeg és hatálytalan intézkedéseivel nap-nap után vág az emberiség erkölcsiségén. Nem így kellene ám ennek lennie! Hiszen, ha szükség esetein a polgári hatóság segélyére jönne az egyházi őrállóknak, akkor t. i. midőn a durva természet s megrögzött makacsság áttörhetlen páncélain megtompulnak a szellemi fegyverek, vagy az erőszak által űzött sebeknél az egyházi intés, dorgálás — nem képes javulást állítani elő — a törvény, a megtorlás szigora tenné ártalmatlanná a ragályos kórt, mely előbb-utóbb az egészségesekre is átragad, ha máskép nem, undorító voltával visszatetszést s elidegenülést támaszt — ily esetekben mondom egészen más eredmény volna elérhető — mint a mostani elnéző s a gonosznak szabad működését megkönnyítő eljárással. Közös, egyértelmű, egy irányú munkálkodás tehát