Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-10-03 / 40. szám

12G5 1266 hagyomány utján az ispotály egy darab szöllőnek is birtokába jutott, de ez, mint az egyház elhatározta, eladatott.* Szeremlei Sámuel. BELFÖLD. Az ó-budai reform, egyház örömünnepe. E sok vihart látott egyházunk augusztus végén egész csöndben, de igazi protestáns bensőséggel ulte meg temploma százéves fennállásának emlékünnepét. Az ünnepélyen nemcsak megjelent, hanem hivatalosan fungált és úrvacsorát osztott főt. Dobos János úr, veterán egyházi irónk és lelkészi korunk érdemes nesztora, ki Ó-Budán született és 55 évvel ezelőtt ott kezdte lelkészi pályáját. Készséggel nyitunk tért az alkalomszerűsége és személyes vonatkozásai által is nagyon érdekes következő beszédének. »Keresztyén gyülekezet! Negyvenkét esztendeje mult már annak, hogy búcsú-szóm e szent helyen elhangzott. Akkor az evangyéliom szavain zártam be búcsúbeszédemet, mint most ennek az egyháznak egyik mult századát. Azóta sok idő lefolyt már. Negyvenkét esztendő haladja a bujdosás idejét, mely alatt folyvást bujdostam. Szállásom volt jó emberek és ellenség között; folyvást küzködtem magammal, másokkal, az élettel, a sorssal. Sokszor hullott manna utamra, mely eltakarta annak köveit; sokszor találtam mérges kigyókra ; sokszor epedtem ; sokszor jutott eszembe atyámnak elhagyott háza, az a kis ház, melynek ajtaja most a hazatérő öreg vándor előtt ismét megnyílt, hol boldogult atyám és ti vártok rám, ti fogadtok engemet. Ah de megváltozott minden! Az öregek, régi volt hallgatóim, kevés hiján elmentek előttem; elköltöztek egy jobb hazába. Ott pihennek, hol atyám, anyám, testvéreim s gyermekem pora nyugszik. A hajdani reformált magyar templom darabjaiból felépült második templom ajtói százados ünnepre nyíltak fel ; új nemzedék gyűlt fel a díszesen egyszerű második templomba. De még egy élt a régiek közül, a ki együtt élt, küzdött, imádkozott és ült a templom ajtajában ; kit ebben a templomban tartottak keresztvízre, itt avattak hivatalába ; ki itthon van, ki legöregebb a háznál. Megemlékeztetek róla, meghívtátok az ünnepre, hogy megszegje az új kenyeret és asztaláldást mondjon. Ez ime itt van. Szólni sőt vacsorálni kiván veletek, minek előtte elmenne . . . meghalni. Kit illetne inkább a szó és min kezdhetné az ezelőtt annyi esztendővel elhagyott beszédet, min egyében, mint azon, a min hajdan végezte : az örök éleinek beszédén, melyet irva találunk Luk. XXlí. T4. 15 : »És mikor eljött volna az idő, letelepedék, és a tízenkét apostolok vele egyetemben és mondá nékik : Nagy kívánsággal kívántam e húsvéti bárányt megenni veletek, minekelőtte én szenvednék.« Lukács evangyélioma huszonkettődik részében az úrvacsorája szereztetése van megírva. Az eredeti keleti képnek két része van, az egyik a ház, az étterem, hova vendégek gyűlnek ünnepelni, a másik, az ünneplő vendégsereg. Az étterem tiszta, fel van ékesítve, mintha valami nagy vendéget várna. És miben áll ennek ékessége ? Hol vannak az aranyszövetű függönyök, a mélységes titkokat takaró kárpitok, melyek a!á avatatlan szemek nem láthatnak ? Hol a fényes felhő, az annak homályában remegő arany, ezüst oltári edény ? Hol az oltár, a szin, a hang, a műremekek, melyek az oltárt borítják ? Hol az Urím, a Thumim arany kapcsai között felragyogó lévita sereg ? . . . Nincs! Mi van itt, mit látunk itt e helyett ? a drágaságok, a művészeti kirakatok helyét mi foglalja el? Felelet : egyszerű tisztaság. Az egyszerű fehér falak között az oltár helyén egy még egyszerűbb leterített asztal. A leterített kincsek és titkok helyére mit takart az ünnepet szentelő sereg ? Lássuk. .. (Az asztal bontásnál.) Egy megtört darab kenyér, egy pohár bor ! . . . Csak ? . . . Úgy van, a kenyér, mit Isten adott az első ember kezébe, hogy legyen mit adni gyermekeinek ; adott kezébe Jézusnak, hogy legyen mit adni a tanítványoknak; a kenyér, mely nélkül a dúsgazdag éhen halna aranyai között. És a bor ... az újszövetség poharában, melyet Isten kötött fia a Jézus vére által az ember-nemzettséggel, melynek gyöngyeiből az isteni végetlen szeretet titka ragyog fel. A ház vendégei mi vagyunk, mint hajdan voltak a Jézus tanítványai, az asztal körül helyet, mint ők, mi foglalunk. Az első helyen, az asztalfőn O, a világ megváltója ; O, a ki megígérte, hogy ha valahol az ő nevében ketten vagy hárman egybegyűlünk : ott lesz közöttünk. Sőt ő maga mondá, hogy kívánkozik velünk lenni, miért ne volna itt velünk épen azért, hogy velünk együtt vacsoráljon ? O van igenis az asztalfőn. Övé az első szó, és mi mintha hallanánk ismét az első alkalommal mondott szókat: »Nagy kívánsággal kívántam veletek vacsorálni.* Hát a mi szivünk nem repesne-e örömében ; nem kivánna-e nagy kívánsággal vele ünnepelni, vele zárni be a mult, s az ő nevében nyitni meg az új századot ? Itt vagyunk mi, hol egy század lefolyása alatt annyiszor terítettél asztalt nekünk és atyáinknak ; anynyiszor jól tartád megéhezett és megszomjúzott lelkünket. De hogy közelítsünk hozzád, hiszen mi bűnös emberek vagyunk ? Az örökéletnek kenyerét, az új szövetség poharát ég felé emelve, imádkozva, mellünket verve állunk asztalod körül. (Ima asztal előtt.) Nagy Isten, atyáink erős Istenei Ezelőtt száz esztendővel nyilt meg ennek az egyháznak ajtaja, mikor először törte meg néped itt a kenyeret; vette fel a hálaadásnak poharát és ünnepet ült, Isten házának, menyország kapujának nevezvén ezt a helyet. A te nevedben jött, a te nevedben nyitotta meg ennek a háznak ajtaját ezelőtt száz évvel a te itt lakott néped ; a te nevedben közelített mind annyiszor a kegyelemnek székéhez, hogy itt kegyelmet és bűnbocsánatot nyerjen. Igy közelítünk mi is e mai napon, egy századnak emlékezetét, hálaáldozatát hozván magunkkal; de hozván egyúttal egy egész század bűneinek, szenvedéseinek terhét. Oh ! töröld el őket mind szent fiad áldozatával; zárd be velők a mult század ajtaját és nyisd meg egy újnak kapuját, melyen át egy boldogabb jövőnek hajnala mosolyogjon egyházunkra és kivált szegény, szorongatott hazánkra, mely szabadulása ünnepét most velünk egy födél alatt üli. .. Ámen. Benyújtottuk könyörgő levelünket a kegyelemnek székéhez. Én a Jézus, a mi szószóllónk, nevében hozom a kegyelmes választ: »megbocsátattak bűneid, jöjj el békeséggel, íme minden kész.c (Asztal után.) Leborulunk előtted Istenünk, Atyánk, hogy asztaláldást mondjunk, minekelőtte távoznánk I Megteljesedett a mi lelkünk örömmel és hálával, mert a te vendégid voltunk, ki minket lelki eledellel tápláltál. De nem távozhatunk addig, míg minket meg nem áldasz ;