Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-01-24 / 4. szám

115 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 90 KÜLFÖLD. Prof. dr. J. H. Scholten theologiai fejlődése. Közli : Nagy Zsig. k.-sz.-miklósi gymn. tanár. 1885. dec. (Folytatás.) A református egyház elvei felett való vizsgálódás fontos discussiókra vezetett főleg az Istenfogalom és a szabadakaratra vonatkozólag. A korábbi világnézlet, a mely Kant e'őtt, ugy a theologusok, mint a philosophusok között — az egy Spinozát kivéve, — közkeletű volt, Istent merőben transcendensnek gondolta, s a világot Isten által semmiből teremtettnek tartotta. Míg a vallás hajdanta megelégedett azzal, hogy mindenben, — ugy abban a mit a psychologia és a természeti törvények segélyével megért, mint a mit meg nem ért, — Isten közvetlen működését lássa : a keletkező tudomány csakhamar különbséget tett Isten és a természet között. Isten a teremtéskor megállapította a természet és erkölcsi világ törvényeit. A hol ez a törvény a phisika, história vagy psychologia terén felfedeztetett, ott nem ismerték el többé Istennek közvetlen működését. Itt a működő alany nem Isten, hanem a természet, nem Isten, hanem az erc ber volt, noha mindazonáltal azon törvények és erők szerint, a melyeket Isten az első teremtéskor a természetbe és az emberiségbe oltott. Csupán ott, a hol ezeket a törvényeket az anthropologia és physica terén még fel nem fedezték, csupán ott beszéltek még tovább is Isten közbenjöttéről és csodákról. Lehet e hát csodálnunk, hogy a mint szélesbedett a tudomány köre és a dolgok határozott fejlődése mind inkább-inkább megismertetett: Isten munkaköre mind kisebb lőn, hogy végre, — miután a deisták azt az egyetlen teremtésre korlátozták, minthogy ez is fölöslegesnek látszék, — a naturalisták által egészen megszüntettessék. Míg tehát a vallás azt tanította, hogy Isten mindenben munkás, a tudomány azzal végezte, hogy Istent semmiben sem látja. íme az Isten és világ, szellem és anyag közötti dualismus vészes következménye. Miért nem inkább azt mondani: mit mi természetnek, történetnek és ezek törvényének nevezünk, az Istennek folyton tartó, normális és harmonicus működése I Hiszen igy téve, a tudománynak, mely törvények után kutat, joga nem szenvedne rövidülést, míg a vallásos ember nem csak hogy el nem veszti Istent, hanem őt mindenben, anyagban és szellemben, a kettő összefüggésében, jóban és roszban, természetben és történetben dicsőíteni tanulja. Nem ez volt-e Zwinglinek is alapgondolata ? Nem erre célzott-e Kálvin is, a ki bár panaszkodott azokra, a kik mig a természetet magasztalják, Istent megtagadják (»naturae elogiis Deum supprimunt«) még is mint saját meggyőződését mondta ki azt, hogy kegyes értelemben a természetet Istennek lehet nevezni (»pie posse naturam dici Deum.«) Nem igy szólott-e a vallásos szellem már Izrael népe között : » van-e rossz a városban, melyet nem az Úr teszen ?« És ha van pokol és a gonoszokra vár kárhozat, a mihez a föltétlen irástekintély akkori álláspontján semmi kétség sem fért, nem kell-e a vallásos embernek mind a kettőben Isten művét és akaratát tisztelni ? Ha Kálvin csak azt tartotta volna valóságnak, a mit a természet és történet tanit, és nem lett volna annyira elfogult az irás- és egyház hite iránt: nem lehetne e őt, s talán több joggal mint Spinozát, az újkor prófétájának nevezni? Nem volt-e hát igazam, midőn az ő massiv Istenfogalmának előnyt adtam ellenfeleinek tana felett, a mely Isten végtelensége elé korlátokat állit, s az ő világkormányát a teremtmények tetszésétől teszi függővé? A mi a szabad akaratot illeti, a melynek sem Kálvin és Zwingli, sem Spinoza rendszerében nem volt helye, itt is nem egy régi előítéletet kellett legyőzni, nem egy félreértést elhárítani. Olyan akarat, a mely semmi által nem idéztetett elő, a mely bármi névvel nevezhető indító ok nélkül jön létre, akarni, csak azért, mert az ember akaró lény : gondolható ilyen képzet. Megállhat az az emberiség előhaladása- és fejlődésével az igazság győzelmében való hittel? Avagy az ember mig erkölcsileg nem fejlődött, hajthat-e végre erkölcsi tetteket; és viszont az erkölcsi ember, akarhat-e szenvedélyeinek sugalmai szerint élni ? Gyűlölheti-e egy anya magzatát, és tekinthető-e egy Pál olyannak, a ki éppen ugy megcáfolhatta volna Urát, mint a hogyan életét adta annak ügyéért!? Mind ez nem volna más csak az emberi önkény játéka ? Ezeket kérdeztem philosophiai és dogmaticai előadásaim folyamán, s igy is irtam Hoebttranak a »szabadakaratról« irt ismert munkája által indíttatva, tekintettel a valláserkölcsi téren felszínen levő legfonto-abb kérdésekre. És minő kritikára adtam ez által némelyeknek alkalmatl? Mert erkölcsi szükségességről beszéltem, az embert egy fához tettem hasonlóvá; mert a bűnben is a természetnek és igy Istennek utát véltem látni, Istent a gonosztevők legnagyobbjává tettem ; mi lenne ily eljárás mellett az erkölcsi fogalmakból, bűnbánat, vétek és felelősségből, s mi az imádságból, ha Istent működésében saját természete korlátozza ? Hát nincs az embernek erkölcsi szabadsága, nincs tehetsége arra, hogy szenvedélyét megfékezze? Bizonyára van, felelém én; de hát erkölcsi erővel bírni, annyi mint folyton önkényileg akarni, hát erkölcsi szabadság = önkény és az erkölcsi szükségesség alkalmazható fákra ? A legjobb kritika De Genestettől jött, ki engem egy pókhoz hasonlított; bár jobb szerettem volna, ha nem engem, hanem az igazságot hasonlítja a pókhoz, a melynek hálója engem fogva tart. Mig én a legfontosabb kérdéseket bölcsészeti szempontból igyekeztem tárgyalni, Utrechtból egészen más irányból kezdett fúni a szél. Most nem a theologusok, hanem korábbi philosophus ellenfelem volt, a ki jelenlegi kritikai álláspontjáról kifogásokat emelt ellenem. Opzoomer a ki 1846-ban az értelemnek a vallás terén való jogainak kelt védelmére, és a ki magát a Krause-iéle altalam korábban nagyon félre ismert speculativ philosophia vezéréül mutatta be: lassanként elhagyta ezt a tant, s az a ki előbb az érzelem jogainak cáfolója volt, oly tannak lőn hirdetője, a mely tan ugy tünteti fel a vallásos érzelmet, mint az Istenben való hitnek forrását. A tudomány — hangzott most — a tapasztalásból indul ki. a természet terén semmit sem tud Istenről. A materialistáknak igazat adott abban, hogy a természettan teljesen materialisticus s azt állitá, hogy helytelen dolog volt a természetben szellemről beszélni, bár ezt Oersted tekintélye támogatta is. De azért van-e joga valakinek a vallást megtagadni ? Nincs, mert a külső tapasztalaton kivül van az ismeretnek még más forrása is, t. i. az ember a belső tapasztalás tárgya. A tudomány e belső tapasztalás folytán tanítja, hogy az embernek szüksége van Istenre és hogy az ember vallásos. Ez ennélfogva tapas^talati'ag konstatált és megcáfolhatlan tény. A vallás létezik, ha nem is értelem, de igenis az érzelem számára ; s Lalande ot a ki ugy nyilatkozott, hogy az égen sehol nem találja Istent, saját bensejébe utasítja és inti, hogy a vallásos érzelem jogait ne ismerje félre. (Folyt, köv.)