Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-09-12 / 37. szám

1167 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ÍSKÖLAt LAP. 1168 ő missziójuk isteni és emberi természetű, vagyis : az iskolának, illetve a keresztyén pádagogusnak küldetése abban áll, hogy élő tagokat neveljen Isten országának s hű fiakat a hazának; tehát keresztyéni s hazafias jellemek nevelése s a növendékeknek jövőbeli élethivatásukra való előkészítése — az iskola feladata. Ez utóbbi mikénti megoldását ezúttal nem elemezhetjük, miután tárgyunk nem az oktatás, hanem a jellemképzés körül kiván forogni. De hangsúlyozzuk, miszerint a gyakorlati pádagogika szerint e kettős célt oly módon kell párosítani és elérni, hogy az iskola egységes jellege megóva maradjon. Látnivaló tehát, hogy ez mély bölcsességet s nagy gyakorlati tájékozottságot igényel a pádagogustól, a kinek az egyháztól nem szabad megvonni, a mi az egyházé, másfelől a földi érdekeknek is eleget kell tenni. Azonban könnyebbé válik a feladat, ha tudjuk azt, hogy a fő cél mindig a keresztyéni s azután a hazafias jellemképzés, melylyel párhuzamosan a növendék jövendőbeli életpályájára szükséges előkészítést kellő időben megkezdeni és céltudatos módon befejezni, szintén missziója s kötelessége az iskolának. Ha most már magunk körül tekintünk, láthatjuk, hogy közelebbről a mi hazai ref. népiskoláink nem felelnek meg e követelményeknek. A mi pádagogusaink jó része a mellékcélt a fő cél fölibe helyezi s a valláserkölcsi jellemképzést alárendeli a külsőleges jellegű és értékű tudásnak. Fájdalommal panaszkodik erről egy jeles lipcsei iskola-igazgató, Barth is, a ki »Reform der Gesellschaft (Lipcse i886)« című művében az iskolai nevelés reformját sürgetvén, a németországi állapotokkal szemben így nyilatkozik: »Die Schule der Gegenwart genügt weder den Forderungen der Pádagogik, noch den Anspríichen des Christenthums, am allerwenigsten ist sie eine Hilfsanstalt für die christliche Familie.c Jóllehet ez erős vád nem illeti meg hazai protestáns tanítóink egyetemét minden kivétel nélkül, de általában tapasztalati tény, hogy a mi tanítóink jó nagy része is kérkedik ugyan a modern civilisatio és kultura vívmányaival, s ephemére pádagogiai irányzatok szóvivőiül szegődik, de e mellett békétlenkedik és zúgolódik a keresztyénség és egyház részéről jogosan megvárható követelmények miatt s így sem az államnak nem tesz eleget, sem a családnak segédkezet nem nyújt, sem az egyházat isteni rendeltetéseinek elérésében nem támogatja. Fájdalommal, de őszintén valljuk be, hogy nálunk is számtalanon elmondhatnák a régi iskolának immár aggastyánokká lett fiai, amit Alexander von Humboldt igen nyomatékosan így fejezett ki: AVáre ich der jetzigen Schulbildung in die Hánde gefallen, so würde ich leiblich und geistig zu Grundé gegangen sein.« (Wiese : Pádagogische Ideale und Proteste, 10. lap.). Hazánkban igen nagy baj az, hogy a népnevelés terén működő pádagogusok legnagyobb része igazi hivatottság nélkül lép a pályára; a másik még nagyobb baj az, hogy tanítóink mint mondani szokták, »az egyház gyámkodását nem tűrik«, vagyis az iskolát az egyháztól különválasztani s azzal minden bensőbb összeköttetést megszakítani törekesznek; feledvén, hogy ily módon azon gyanúsítás veszélyének teszik ki magukat, hogy a tanítói, nevelői pályát puszta életmódnak tekintik, vagy azt hiszik, hogy ezen a téren legkönyebben csillogtathatják szellemességöket. Az egyháznak épen ezért mindig résen kell állani, hogy veteményes kertjébe hiú tolakodók konkolyt ne hintsenek s az ifjú nemzedék keresztyéni, illetve felekezeti jellemképzése kárt ne szenvedjen. Mit várhat a gyülekezet lelkipásztora s az egyház azon nemzedéktől, mely modernes iskolatanítók fellengős humanismusa avagy féktelen pantheismusa, vagy épen athei^musa következtében elerőtlenült, s lelkileg a tönkremenés örvénye szélére jutott? Ily veszélyek ellenében óvatosnak kell lennie kivált hazai protestáns egyházunknak s nem lehet olcsó áron feladnia iskoláinak felekezeti jellegét s nem szabad közönyösnek lennie az iránt, ha vájjon a jövő nemzedék nevelői, tanítói valóban protestáns jellemek-e, avagy se hideg se meleg routiniérek, kik az ifjúság legjobb erőit elkallódni, elzülleni hagyják s az Isten országának ellenségeit szaporodni engedik vagy talán szaporítják is. A protestantismus eleitől fogva az iskolai nevelés és oktatás alaposzlopai gyanánt a szentírást és kátét ismeré el, mint oly tényezőket, melyek a népszellem, népszokás és keresztyén jellem legerősebb eszközei. Szoros szervi összeköttetésben tartja a nevelést az egyházzal, a tanítókat a lelkipásztorokkal, tudva hogy keresztyén jellemképzés csakis az egyházban az egyház tan- és erkölcsi elvei alapján lehetséges. Egyetemes papságot vall, de egyszersmind egyetemesnek tekinti a tanítói hivatást is. Ezért áldoz, küzd ha verejtékkel is, iskolái fennmaradásáért s minden sérelem, melyet protestáns iskoláinknak szenvedniök kellett a múltban, úgy fájt egyházunknak, mintha legszentebb kincsét akarta volna tőle elragadni az erőszak. Ilyen, az egyház testéből való test és véréből való vér, a mi protestáns iskolánk egytől-egyik, s lelki felelősséggel járó kötelessége minden magyar protestáns tanítónak, hogy őseink e drága vérrel szerzett örökségének épségét óvja, védelmezze! S hogy ezt teszi legvilágosabban bebizonyítja azáltal, ha nevel növendékeiből valódi hű protestáns jellemeket) ha előttök mint példa világol; ha szivükbe csepegteti a hit és erkölcs tanait; terjeszti az egyház áldásait; az Istenben s a Megváltó Jézus Krisztusban való hitet erősíti, a keresztyéni és egyetemes szeretetet a szívekbe oltja, ha nem szégyenli, sőt örömmel cselekszi mindazt, a mit tőle az egyház, az iskolának édes anyja méltán kér és meg is követel. A protestáns egyház egyeteme mindazért, mit iskoláiért tesz, csak ezt várja viszonzásul, hogy a tagok, élő tagok, valódi protestáns jellemek legyenek s e részben a tanítókra, nevelőkre s pásztorokra igen nagy felelősség terhe nehezedik. Ezért kívántatik meg a tanítóban a feddhetetlen keresztyén erkölcsi jellem, hogy másokat is jellemekké képezhessen. A kiben ez nincs meg, az mondjon búcsút az iskolának s ne rontsa az egyházi és polgári társadalom levegőjét. Hozzá tehetjük még azt is, a mit az idézett Barth az iskolák reformjáról irt értekezésében mond: »Wem die Religion in der Schule etvvas Gleichgiltiges ist, wer die Pflege derselben nicht als die erste und höchste Aufgabe aller Schulthátigkeit betrachtet, der lasse um Gottes willen seine Hand von der Schule, der baue Kartoffeln, der züchte Vieh, aber von der Schule halté er sich fern.« Rettenetes is volna az, ha már a népiskolákban tapasztalni kellene átkozott eredményét azon romboló törekvésnek, mely a tudás és hit, egyházi és világi társadalom, keresztyénség és humanismus között ellentéteket állít fel s a nevelés jogát az államnak követeli, a keresztyénség és nevelésügy kiszárníthatlan kárára. Pedig »az egyház uralmát tűrni nem akaró*, ^gyámkodást nem ismerő* pádagogusok akarva nem akarva, előbbutóbb ily szomorú helyzet létrehozóivá lesznek. Óvjon meg Isten bennünket ily veszélytől 1 Ámde igyekezzünk rajta magunk is, hogy megóvassunk minden ádáz viszálytól, mely a pásztorokat és tanítókat, gyülekezeteket és iskolákat, szüléket és gyermekeket ellenkezésbe hozhatná, s állami és egyházi érdekeket lángba boríthatna 1 Magyar protestáns dicső multunk vívmányait, iskoláinkat, első helyen népiskoláinkat tekintsük valóban oly ve-