Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-09-12 / 37. szám

1029 ' PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 560 teményes kerteknek, melyekben a jövő nemzedéknek ápoltatni, tenyészni ós virulni kell, hogy fejlődjék belőle testben lélekben ép, erős nép hazánknak és Isten országának 1 A protestáns keresztyén jellemképzést tekintsük első és fődolognak az iskolában, tudván hogy mi pásztorok és tanítók, lelkészek és nevelők egymásnak segítő' társai, együtt pedig Istennek munkatársai vagyunk, kik csak előkészítjük a növendékeket a szent lélek iskolája számára, hogy aztán Isten maga vegye át — hogy kifejezésre juttassa — a nevelést. Ily jellemképző nevelés mindig megtermi jő gyümölcseit ; ha másoknál nem is, de rajtunk meglátszik fáradozásunk áldása; mert miként megdönthetleti az a tétel, hogy docendo discimus: ép úgy igaz marad mindvégig, hogy midőn mi jellemeket, keresztyéneket nevelünk: önmagunk is előbbre haladunk; s miként egyebeket a tökéletesség célja felé vezetünk : e célhoz önmagunk is közelebb jutunk, ama bölcs igazság szerint: Instituendo instituimur! (Böhl, Allgemeine Pádagogik Wien, 1872. §• 30-)Erdős József. TÁRCA. Az istenhit az újkori bölcseletben. (Vége.) Renan Jézus életének két időszakát veszi fel: az elsőben a galilei Jézus a tó partján él, tanít és prédikál, javí'ván a judaizmust inkább lelki tisztasága, mint magyarázatai által ; a másodikban a reformátor áll elő. A két személy közt nincs semmi átmenetel vagy hasonlóság. Az első, a nazaretbeli ács, egyszerű falusi ember, sőt pusztai suhanc — jeune villageois — kinek történelemről vagy politikáról ideája sincs, ki a világot csak az ő naivsága prizmáján át nézi. Jézus ő szerinte sajátságos személy volt, finom és vidám moralista, a nők iránt gyöngéd érzelmű, szerelmet, mulatságot kedvelő stb. Hanem az átvitelnél kontár kezekre ismerünk. Renan, mint művész is ügyetlenül járt el. A történelem és kritika szempontjából nem lehet elég szigorúan Ítélni fölötte. Jézusnak ezen megkettőztetése a legkevésbbé elfogadható és a legszomorúbb minden agyrémek közt. A második képben úgy van előtüntetve Jézus, mint a ki a pásztorbotot királyi pálcával cseréli fel. A messiás személyisége kezdődik. Jézus, hogy fenntartsa személyiségét, engedményeket tesz a néphitnek: megkeresztelteti magát, elfogadja a Dáviddal összekötő geneológiát, végre csodatévő és ördögűző lesz akaratja ellenére. Renannak azon mentegetésére, hogy Jézus keleti faj volt, azt mondja Caro, hogy Jézus keleti faj volt, »az ilyen apológiánál szentebbek Voltaire gúnyolódásai.* Csakugyan valóságos torzkép az, melyet Renan Jézusról ad: »a valóság ellen küzd« »eszméi zavartak® ^fanatizmusa kezdődik® »nincs semmi többé az első napok szelidségéből.« Végre Renan Jézust az utolsó napokban egy óriás álmodozónak nevezi. Miután ezeket részint Renan saját szavaival, részint kivonatban elmondta így folytatja: Szedjük össze most már a vonásokat, felismerjük-e e képben Jézust ? Nem inkább némi hasonlatosságot találunk abban egy honfitársunkhoz, a kritikai iskola egyik tagjához ? A könyv végén található hosszas lirai ömlengésekben az emberi nagyság tetőpontjára helyezettnek mondja Jézus személyiségét, hova azonban felülteti Marc Aurélt, Szakya-Mounit, Spinozát. Renan többi könyvei az élő Isten helyére egy tiszta eszmét, egy eszmét, egy elvontat nyújtanak imádás tárgyúl; itt az Istenfia helyére egy a tudatlan hiszékenység által istenitett embert léptet, egy embert, ki néhány év alatt a galilei bukólikák eszményi szelidségéből az ezerévesek és rajongók gyászos enthuziázmusába megy át, előre áldozatúl jelöltetvén ki az őrültségre vagy a halálra. Ez hát a kép Krisztusról, melyet az evangyélium hagyott a mi szemeink előtt s a mi sziveinkben ? Jézus történelmi bűntelenségét a legszigorúbb Ítészek sem vonták kétségbe. Az evangyéliumokban láthatjuk Jézust cselekedni, hallhatjuk beszélni; nem cselekszik, nem szól csak az emberek javára, felvilágosítja őket, felébreszti bennök az isteni dolgok tudatát, az Isten szerelmét, az igazság és valóság szeretetét, a gyengék tiszteletét. O mintegy belemerül az isteni élet felsőbb étherébe ; ő az eget magával hordozza szívében vagy terjeszti azt szava által. O átment az életen a nélkül, hogy abban részt vett volna egyéb, mint azon jó által, melyet árasztott. Renan gyanúsítja, hogy sok gyengeségei eltitkoltattak. Honnan tudja azt ? Ez meggondolatlan és szomorú beszéd. Ha Renan ilyet gondolhat, nem érezte, nem szerette soha Jézust. En nem csodálkozom többé, hogy kényállítmányainak (hypothesis) iszonyú kockajátéka kompromittálhatta azon imádandó személyiséget, miután a kényállítmányok szükségesekké váltak fenntartani az ő regényes történetének épületét; nem csodálkozom többé, hogy az erkölcsi nagyság oly durva illetésére engedi magát ragadtatni; nem lepetem meg, midőn Jézusból, eszményéből, egy szégyenletes bűntársat csinál a Lázár szomorú komédiájában, egy óriás álmodozót egy siralmas őrültet. Minden megfogható előttem. Renan megvallja néhol, hogy az evangyélium csaknem mind ugyanazon szerzőké, akiknak tulajdoníttatik. Eszerint nincs hátra egyébb, mint választani : vagy Istenfia Jézus azaz valódi Isten, vagy még csak nem is felsőbbrendű ember nem is magasabb erkölcsi lény, miután a legvétkesebb módok által emelte istenségét; vagy feltétlen értékű a keresztyénség, vagy nem kell abban látni egyebet, mint tizennyolcszázados hazugságot, csalás és hiszékenység által építve, zsarnokság és alattomoskodás által fenntartva. Ha Renan elveszi a természetből a természetfelettit, a Jézusból kisebbet csinált, mint egy ember, ő megcsalta a világot. ímhol brutális eredménye e formája miatt oly szomorúan népszerű könyvnek. Végül azon siker felett elmélkedik Caro, melyet Renan könyve aratott. Kik bámulják Renant? Első helyen említendő azon nyugtalan zavargós tömeg, mely minden vallásos rendszer ellenségeiből újoncozza magát, mely háborút folytat oly tan ellen, mit felfogni nem képes. Ezek előtt mindenki, ha egyszer valami valláshoz tartja magát, elmaradottnak, sőt a szolgaság eszközének tetszik. Szerintök előbb a keresztyén hittételekkel kell elbánni, hogy polgári szabadsághoz jussunk, hogy a polgárisodás biztosítva legyen. Van aztán Franciaországban a műveltebbek közt is számos ellensége a keresztyén vallásnak, kik egyszer mindenkorra számot vetettek a végetlennel. Némelyek közülök Voltaire módjára csak játéktárgyúl használják a vallásos eszméket, mások Strauss példáján indulva megengedik, hogy az evangyéliumi dolgok igen szépek, de tagadják, hogy megtörténtek, hogy legendáknál egyebek 'volnának. Érdekes erkölcs statisztikai munka volna kimutatni mindazon eljárást, melyet a keresztyénségre alkalmaznak. Mindenki elveti belőle, ami neki terhére van: s ezek után mi áll elő ? Amint M. Sacy igen szellemdúsan mondja: »a száz kapujú Jeruzsálem, melyekre a Mahommet neve mellé