Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-01-24 / 4. szám

106 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 90 S ha sikerülne oly éneklőkart teremtenünk, mely a fővárosi viszonyokkal teljesen összehangzanék, az esetben mennyire megváltoznék az érdeklődés éneklőkarunk működéc

e iránt. Akár templomainkban lépnének föl, akár gyász- vagy örömünnepélyek alkalmával szerepelnének, mindannyiszor hírt, nevet és vonzalmat ébresztenének a protestantizmus iránt. Fájdalom, hogy ez most ellenkezőleg van. S midőn jeleseinket temetjük (Arany, Lónyay stb.) a legmegrovóbb ítéleteket kelle hallanunk. Sőt sokszor kényszerítve vagyunk szinházbeli éneklőkarokra szorulni, a mi szintén nagy hátrányára szokott lenni tekintélyünknek. Nem vádként említem föl eme szomorú tényeket, meit tudom, hogy főiskoláinkban a hanganyag nem mindig alkalmas a fővárosi közönség igényeinek kielégítéséhez. De fölemlítem, mint oly érvet, mely egy maga elég arra, hogy igénytelen indítványom visszhangot keltsen a melegen érző, a nem közönyös protestáns lelkekben. Szóba hozhatnám itt a vidéki nagyobb iskolák ama rendkívüli előnyeit a mi fővárosi helyzetünk felett, hogy azokban az ifjak kiváló társas életet folytatnak. Zenele. rokat szerveznek, s rendezett ünnepélyeik megyeszerte figyelem tárgyai. Már a 30-as években hiresek voltak a nagy-enyedi, kolozsvári, maros-vásárhelyi, székely-udvarhelyi ifjúsági körök, melyek ellen Esztei Ferdinánd főherceg, az erdélyi országgyűlés királyi biztosa, udvari rendeletet adott ki, sürgetvén, hogy »szorosabb iskolai törvények hozassanak, az ifjakat féken tartsák, s annak semminemű társaság alakítását, gyűlések tartását stb. meg ne engedjék.« Más tekintetben is meglepő eredményeket mutattak fel az ifjúsági egyesületek. Igaz, hogy fővárosi ifjaink között, az egyetem majd mindenik szakosztályán vannak egyesületek. Nem akarom ezektől protestáns újainkat sem elidegeníteni; de ezek távolról sem elégítik ki ama szükségérzetet, melyet a í protestáns szellem bennünk támaszt, s nem támogathatják ama célokat, melyeket a felekezetünkhöz olvasztó hő ragaszkodás elénkbe ír. A fővárosban időző nem theologus ifjakat jelenleg semminemű kedves emlék nem fűzi az ő felekezetökhöz. És ez nagy baj, vagy hátrány. Ezen kellene segítenünk egy jól szervezett s buzgalommal s bölcsen vezetett protestáns ifjak egyesülete által. Természetes, hogy a gyakorlati élet feladata lenne ez egyesületet évről-évre tökéletesbiteni, s nem kétlem, hogy adományozások és hagyományozások által idővel oly alaptőkére is szert tenne, mely kiszámíthatatlan tevékenykedésre képesítené. Fölemlítem példaként, hogy az egyesületnek egyik szép fe'adata lenne : ugy a világi, mint az egyházi pályára készülő ifjakat lehetőleg idevonzani, legalább a katonai önkéntesi idő eltöltésére, s ez időtartam alatt azután mindent elkövetni, hogy egy uj, szép világot tárjon fel az ifjú előtt. Ha néptanítóink részére is kitudnók az önkéntesi időt eszközölni, s azok azt főleg Budapesten töltenék el, nem gondolja-e a t. olvasó, mily haszonhajtó lenne az iskolaügyünkre és a protestantismus föllendülésére nézve?! Nekem minden tapasztalatom azt sugalja: igen. Ugyanazért egyszerű, de jócélu indítványozásom meghallgatását tisztelettel kérem, s egyházam iránti buzgó áthatottsággal ajánlom mindazon jeleseinknek nagybecsű pártfogásába, a kik egyházi életünk savait képezik; a kikről az van megirva, hogy »ha ti megízetlenedtek, mivel sózzuk meg akkor az ételt ?« Budapest, 1886. január 14. Dr. Kerékgyártó Etek. Néhai Vandrák András tanári működése. Dr. Vécsey Tamás a m. kir. tudomány-egyetem r. tanára s akadémiai levelező tag, néhai Vandrák András eperjesi tanár felett a m. t. Akadémia 1885. dec. 21-ikí összes ülésén egy nagy becsű emlékbeszédet olvasott fel, melyből addig is, mig az Akadémia kiadványai között megjelennék s azt teljességében élvezhetné a magyar művelt közönség, sietünk töredéket közölni, és pedig nem a Nekrologok sorában, a hova tárgyánál fogva általánosságban inkább tartoznék, de a mely helyen mi már a boldogultról annak idejében különben is megemlékeztünk, hanem közöljük iskolaügyeink között, és pedig mint olyat, mely teljes mértékben megérdemli az olvasó figyelmét. A nevelés- és oktatástan körébe vágó munkáknak mai napság nem vagyunk hiányában ; hogy egy jó tanárnak mi a hivatása, mik a teendői s ezek miként teljesífendők: ezekre nézve ma már ad hazai irodalmunk elég sok bölcs és nem bölcs utmutatást. De a sok elméleti oktatásból ritkán meríthetünk annyi tanulságot, mint csak a töredékéből is ezen emlékbeszédnek. Vécsey itt Vandrák tanári működését, szellemét, jellemét, modorát ismerteti, de úgy, hogy kézzelfogható eszményképét állítja elénk egy a hivatása magasztosságát megértő s annak megfelelni kivánó tanárnak. Ki az itt közlött vonásokat lelkébe maradandólag bevési, s azokat igyekszik tanári pályáján valósítani: legalább is szerzett annyi kincset, mint ha a tanárképző cursusnak felét áttanulmányozta volna. De halljuk magát az emlékbeszéd iróját. Vandrák legnagyobb súlyt fektetett a bölcsészeti erkölcstanra. Az ethika nem puszta kötelességtan s rideg stoícimus, nem is csak erkölcsi aesthetika, hanem erélytan is, a rectum és honestumnak művészete, az erkölcsi jellem létesítője. Vandrák ethikájában az erkölcsi élet sötét oldalai háttérbe lépnek, a fényoldalak kiviláglanak, hogy inkább ezekkel foglalkozzék a növendék. Az előadás nemcsak értesítő, hanem fejtegető, s a hol kell ébresztő és buzdító, ugy hogy a közlött igazságokat a romlatlan sziv saját belsejében létezőknek s ébredezőknek találja, megszereti s élete vezérelveiül választja. A mi szívből jön, szívre talál. Leginkább az ethikaí órákon tapasztalta ezt Vandrák, több mint félszázadon keresztül, s nem egyszer mondá, hogy az ethikai órákat élete legszebbjei, legtermékenyitőbbjei közé sorozza. Ugy adta át hallgatóinak ethikáját, mint tanári testamentumát s mint annak zálogát, hogy tanítványai iránt szeretettelviseltetett s hogy erkölcsi gyarapodásukat nem csak óhajtá, hanem elő is mozditá. Nem olvastam soha képzőbb tankönyvet, mint Vandrák erénytanát. Az erkölcsi jellem ideálja szinte elbűvölő. A becsületérzés kiképzése, az igazmondóság, hűség, a barátság, az őszinteség állandó becsű szakaszok a Vandrák ethikájában. Ethikájának codicillusai gyanánt tekintem ama becses három értekezését, melyet az eperjesi collegium 1877/8., 1878/9. és 1881/2-ik értesítőiben közölt. Fejtegette az erkölcsi világ lényegét és fontosságát a társada'omban, kimutatta az aesthetikai világ lényegét s culturalis fontosságát. Ezt a két értekezést kiegészíti: Az emberi tudat és hit világa bölcsészeti szempontból. A szakférfiak méltánylólag, az ifjak tanulsággal olvasták, s bár minél többen olvasnák az igazra, szépre és erkölcsi jóra vezérlő sorokat Legyen szabad érintenem azt, a mit Vandrák a hitoktatók számára írt. Bármely keresztyén felekezetű vallástanár szivére vehetné.