Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-01-24 / 4. szám

PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. gondoljuk, hogy a tanárok 20—25 — 30 stb. évi működés után nyugdijképesek, — s ha jól tudom, van egy határidő, a melyet elérve okvetlenül nyugalomba kell lépniök,— feltehető: hogy 20—25 év múlva a tanároknak egy nagy tömege fogja igénybe venni az intézet nyugdíj alapját. S minthogy azokat, nem lehet mint az özvegyeket 100, és az árvákat 25 frttal kielégíteni, Önkényt következik: hogy a nyugdíjintézetnek óriási alaptőkéjének kell lenni. Ezt jól tudta s érezte maga a tervező is. Mi módon akarja hát e tőkét előteremteni? Először is bevonja a lelkészeket s fizettet velők jövedelmeikhez mérten 10, 8, 6, 4 irtot. Kérdem: mi köze van ehez a nyugdíjintézethez a lelkészeknek ? Hiszen a lelkészek nem lépnek nyugdijba. Állomásaikon, fizetéseikben maradnak halálukig. S ha tényleg nem szolgálhatnak is a szószékben, az administracio akkor is a kezökben marad, és szolgálják egyházukat a mig tehetik, vagy ha erre is képtelenekké lettek, administrátor rendeltetik melléjök s fél fizetésöket azután is megtartják. Ha pedig önhibájukon kivül le kell mondaniok hivatalukról, gondoskodik róluk a gyámintézet. Vagy talán a nyugdíjintézet kedvéért egyházunk alkotmányát kívánja a tervező felforgatni? s mint a tanárokra, úgy a lelkészekre is alkalmazni akarja a szolgálati évekhez mért nyugdíjazást ; sőt egy meghatározott szolgálati év betöltése után, hivatalukat letenni kötelesek lesznek, amikor mint nyugdijasok természetesen fizetéseiknek fele értékét nyerik ? S ha így van, kérdem: azok az erdélyi lelkészek is ideértetnek, a kiknek fizetésök állítólag száz forint ? Mi lenne ezekből ? És gondolható-e, hogy a lelkészi kar ilynemű változtatásokat saját kárára megengedne ? De a lelkészek illetéktelen bevonása még nem látszik elégségesnek a szükséges tőke megszerzéséhez. Lefoglalja a tervező a maga nyugdíjintézete számára a kölcsönös ttízkárbiztositásból eredő hasznot is. A fogás tagadhatatlanul ügyes, mondhatjuk Péterrel, hogy a halaknak sokasága miatt szakadom a háló. Tudjuk, hogy jó kezekben az egyházi kölcsönös tűzkárbiztositás nagy jövedelmű és mindig növekedő kincsbánya. Óhajtanám ugyan lehetővé tenni, hogy a tanárok 30 évi szolgálat után teljes fizetéssel nyugdíjaztassanak, de még inkább óhajtanám, hogy özvegyeik és árváik a gyámintézetből ne 100 és 25, hanem elhalt férjeiknek legalább fele fizetését nyerhetnék meg. Mert tagadhatatlan, hogy a protestáns lelkészi, tanári és tanítói családok aránylag legtöbb nemes erőt, intelligenciát szolgáltatnak a társadalomnak, mely tudat kötelességünkké teszi megadni az eszközöket az árváknak, hogy magukat a társadalom hasznos tagjaivá képezhessék. Erre azonban a tervező nem reflektál, csak a nyugalomba vonult férfiakat akarja jobb javadalommal nyugdíjazni. A ttízkárbiztositásból eredő hasznot az egyházak adják, természetesebb volna tehát a következtetés, hogy ez a lelkészi gyámintézet erősbitésére forditassék, mint a tanári nyugdíjintézetre. Talán hát ez is egyik motívuma annak, hogy a lelkészeknek is helyet ád a nyugdíjintézetben, ezzel a fátyollal akarván fedezni azon visszáságot, mely szerint az egyházaktól nyerendő haszonból, az egyház szolgáinak gyámintézete kizárassék. Nem irigyeljük ezt a tanároktól, hiszen ők is az egyház érdekeit szolgálják, a mi gyermekeinket nevelik, tanítják, de ezt az intézkedést, az osztó igazsággal megegyezőnek nem tartjuk. A tervezet a tanári nyugdíjintézetet különálló intézményül akarja továbbra is fentartani. Ezt kívánom én is, úgy hiszem a tanári kar is. Az pedig más kérdés, mit fog szólni a tanárikar ahoz, hogy tagjai nemcsak a nyugdíjintézet, hanem a gyámintézet számára is megadóztassanak. A tanári nyugdijintézet a második kunyhó, melyet fenntartani s épitgetni kell. A harmadik az uj gyámintézet, melynek szükséges voltáról senki sem kételkedik, a ki tudja, hogy vannak lelkészek, a kik nem gondolhatnak nagy aggodalom nélkül kora haláluk esetén özvegyeik és árváik jövendő sorsára; a ki tudja, hogy vannak egyházmegyék, a melyek vagy egészen gyámoltalanok azaz : semminemű, vagy legfeljebb olyan gyámintézeteik vannak, a melyek csak szűk markú alamizsnát adhatnak, de Özvegyeiket és árváikat nem gyámolithatják, az éhhaláltól meg nem menthetik. Úgy gondolom, hogy az ilyenek nem csekély számmal vannak. De ha kevesen volnának is, azon kell lenni, hogy az uj intézetnek minél számosabb tagjai legyenek; mert csak sok részvényes biztosithat kielégítő jutalékot. Ugy-e bár ezen okoskodás circulus vitiosus ? Fenntebb azt mondottam, hogy ne menjünk bele, most pedig hogy az uj intézetet mégis felállitandónak vélem, holott csak ugy lesz sikere, ha sokan lesznek benne. Kikből álljon hát az a sok? Én nem úgy vélem szaporítani a tagok számát, a mint tervezve van, s a mint egy másik szintén országos gyám-és nyugdijintézet alapitásakor történt, hogy pisztolyt szegezve az illetők mellének rájuk kiáltsunk: add nekem a pénzedet és senki másnak adni ne merészeld. Ilyen hatalom a mi kezünkben nincs is, de nem is tanácsos kiverni valakit kunyhójából, s erőszakkal palotába kényszeríteni, azon kétes értékű biztatással, hogy ott jobb dolga lesz ; hanem bizonyitsuk be, hogy azoknak, a kik benn lesznek, jobb dolguk lesz, mint azoknak a kik nem ebben vannak. Legyen meggyőződve a tervező, hogy mihelyt belátják — akik még most bemenni 7*