Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-08-15 / 33. szám

1107 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 1108 e kérdést vájjon azért most már nem is lehet-e szellemi élet köröket történeti vizsgálat tárgyaivá tenni ? Vájjon a történet csak a tények és dátumok lehető legbiztosabb megállapításában áll csupán, el kell neki pl. egy Raphael teremtő erejétől, vagy egy Platónak speculativ mélyelműségétől előbb tekintenie, hogy ily emberekről történelmileg szólhasson ? Vájjon valóban történelem e még az, a mely eltekint a tulajdonképeni szellemi életerőktől vagy azokat csak külső megjelenésük, talán a politikába való benyulásuk szerint veszi figyelembe ? És ha a vallás kétségtelenül a legfontosabb és legelhatározóbb személyi és történeti életerő, miként zárható ki akkor a történelmi kutatás, az emberi megismerés köréből az, a ki a maga személyében ezt az életerőt, az Istenben való életet világosságra hozta ; az, a ki megvalósította a tiszta vallásos embert a maga lényege szerint? Es ez az épen a mi Beyschlag művét oly kiváló becsűvé teszi, hogy nála a mint kritika és hit egymást nem zárják ki, úgy eg> üvé tartoznak történet és kijelentés is, ezek nem annyira ellentétek, mint inkább egymást kölcsönösen követelő fogalmak. A vallás történeti ténye a kijelentés általános előfeltételén nyugszik és a keresztyén vallásnak történeti ténye az Isten és ember közötti személyes viszony előfeltételén a szűkebb értelemben veit kijelentésen alapszik. (B. I. r. 19—28. lap.). Emberiség és Istenfiúság ugyan a felületes és vallástalan világnézlet által, mint ellentét fogatik fel, azonban ezek oly szorosan együvé tartoznak, hogy épen ez összetartozóságnak kijelentése, az isten-emberi lényegnek tényleges és személyes megvalósítása képezi a Jézus személyének sajátosságát, az evangéliumnak magvát és mozgató erejét (I. r. 39—56. 1.). És a midőn Beyschlag a csodát is úgy állítja oda, mint a vallás és őskeresztyénség történeti megismerésének szükséges előfeltételét, ezt nem azzal a célzattal teszi, hogy ez által Isten alkotásának és működésének törvényeit valami módon felfüggessze, (ez vallástalan vagy legalább is mélyen a keresztyénség Istenről való felfogásának alatta álló nézet volna), hanem abban az értelemben veszi, hogy a természet, úgy az emberi alkotás szabadságának, mint Isten közvetlen és személyes manifestatiójának szabad tért enged, hogy a természet a megszellemesülésre épen saját lényegéből folyólag képes. (I. r. 29—38.). Beyschlag azonban maga is elismeri, hogy a mértéknek, (t. i. hogy a csodák megfelelnek-e az isteni alkotás és önkijelentés általános törvényeinek ?) az egyes elbeszélt csodatettekre való alkalmazása sokszorosan nehéz és bizonytalan s tényleg e nehézség meg is van művében, főleg a IV. evangeliom csodáinak magyarázatában. Ziegler bírálatában megismertetvén ekként a B. művének alapgondolatait, néhány megjegyzést tesz Beyschlagnak épen a csodákról való felfogására. Nem azért mintha minden gondolatát osztanám a nagynevű birálónak, hanem mert érdekes világot vetnek e megjegyzések épen ő reá, jónak látom ezeket röviden közölni. »Lényegében — úgy mond Ziegler — szerzőnek a csodákról való felfogása ellen semmi tekintetben sem lehet kifogást tenni; mert szabad tért nyit a vallásos erő tulajdonképeni működésére, az isteni kijelentésnek az egész emberre nézve elhatározó hatására. És ezt kell minden igazán komoly vallási álláspontról örömmel üdvözölni. A hol a mágikus csodafogalom s Isten önmagának ellentmondó önkénye ki van zárva, a hol mélyen az ember belsejében, a léleknek Istennel való személyes érintkezésében ismertetik fel a kijelentés valódi tűzhelye gyújtó szikrája: egyedül csak ott érthető meg a vallás közvetítésével a természetes élet közepette nyilvánuló, önmagát kijelentő mennyei és örök világ. E jelige »modern világnézlet« nem zárja ki azt, hogy Isten magát az emberiségben személyesen és történetileg kijelenti, mert az, a ki a »modern világnézletet« emez, az egyéni és történeti élet értékét és tartalmát megsemmisítő értelemben veszi, a természet ismeretének nem kétségbevonhatlan eredményeit veszi tekintetbe, hanem Istennek és a világnak egymáshoz való viszonya felől va'amely hibás véleményre támaszkodik: vagy az istentagadásra a materialismussal, vagy isten hatályon kívül helyezésére a deismussal, avagy Istennek a tüneményvilág változásaival való identificatiójára a pantheismussal; az már eleve megtagadja azt a világnézletet, a mely szerint a történet legnagyobb tényei, különösen a vallás és a Jézus személye sajátlagos hatásával megmagyarázhatók lennének ; az még a keresztyénség előtti világ gondolatkörében mozog, a mely nem tudta magát fenntartani. Természetesen én (Ziegler) is ép oly kevéssé tekinthetem a még Beyschlag által psychikai csodákként megtartott elbeszéléseket a víznek borrá változtatásáról, a kenyerek megszaporításáról vagy Lázár feltámasztásáról, avagy a B. által is feladott csodákat: a fügefa megátkozásáról, a csodás halfogásról, a szélnek és hullámoknak megfékezéséről, a tengeren való járásról, vagy a hal szájában levő staterről, — tiszta történeti tényeknek; de nagyon helyesnek tartom a vallás lényegének felfogására, hogy Beyschlag mindég szem előtt tartja és hangsúlyozza az isten bevégzett világának a tünemények és változások világába va'ó belenyúlását, a két vilagnak összetartozóságát és összeműködését, mint a keresztyén isten — és világnézlet alap előfeltételét. Csak így van az eszményi hatalmak és az isteni lét igazsága és realitása biztosan megalapítva és ez az álláspont nem involvál semmi varázsszerű felfogást Jézusról, sem egyáltalaban az emberi természettől teljesen idegen, a földi korlátoktól megfosztott isteni természetet, hanem csak annak tökéletes megvalósulását foglalja magában, — a mi az Istenben élő emberi természetnek általában amúgy is sajátja — a tiszta és mély bepillantásnak az egyes lelkek Istenhez való viszonyába, s a minden természetes eszközöket mellőző befolyásnak a megzavart életviszony újra helyreállítására. Beyschlag álláspontját e kérdésben nem egy minden rendet felforgató önkény elismertetése határozza meg, hanem a Jézus csodás működésében tényleg nyilvánult élő egységnek mély felfogása, a mely egység az ő lelke, az élet forrása és a kijelentés között van. És nem foglaltatik-e ebben a vallási és erkölcsi összefüggése erejének szükséges előfeltétele, a mely a keresztyénségen kívül eső világból hiányzik és a mely az evangéliumban, mint Isten lélekben és igazságban való imádásának, a larqeia loyr/Jj-nek jellemző vonása lett világossá ? Vájjon nem ez előfeltétel mellett jöhet-e csak létre a kijelentésnek valóban igaz, élő és történeti fogalma ellentétben a természetfeletti igazságok és isteni tantitkok szenvedőlegesen elfogadott közlésével ? Az egyedül helyes, valóban találó értelme az »Atyának a mennyben és a mennybirodalmában?* Csak így lesz a Jézus személyének képe igazán élő és egyéni, úgy emberi természete, mint végetlen, valóban isteni jelentősége, valamint a világot meggyőző öntudata szerint; csak így nyerhetjük meg Jézus személye és működése igazi fejlődésének képét, valódi tanításainak és előrehaladásának rajzát, a mint a kísértetekkel és mindég újabbi csalódásokkal küzdve tör előre megvalósítni a legdrágább reményeket. Bárcsak tanulnának a theológusok, úgy az orthodoxok, mint a modernek, e tekintetben Beyschlagtól ! Bárcsak hagynák már egyszer oda azt a hegeli fogalom 66