Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-08-15 / 33. szám

1037 PROTESTÁNS EG" gunk Istenhez, előadja, hányféle theologia lehető (bibliai és tudományos, amaz a lélek üdvére, emez egyszersmind a tudományok üdvére is gondol) s állítja, hogy a tudományok mezején a bibliai theologia ellenében egy bölcseleti theologia van. Ennek, ha a puszta ész határain belül marad s tételeinek bizonyítására s megvilágítására minden népek történelmét, nyelvét, könyveit felhasználja), teljes szabadsággal kell birnia annyira terjeszkedni, ameddig a tudomány ér. Miután bebizonyította, hogy az ily felhasználása más tudományok tételeinek éppen nem lopás, de olyan, mint például a filozófiával (annak felhasználása a jogtudós s bibliamagyarázó által) rendesen történik anélkül, hogy határsértésről lehetne beszélni, s tervét azzal okadatolja, nem volna-e jó a bibliai theológiában tett akadémiai oktatás bevégzése után egy külön felolvasást tartani a tiszta bölcseleti vallástan felett olyan fonal szerint, milyen ez a könyv akar lenni. Mert a tudományok csak nyernek az elkülönzés által, amennyiben mindegyik egy egész magában véve s csak azután tétethetik kisérlet egyesítésükre. Igy egyezhetik a bibliai theologus a bölcsészivei vagy ellenkezhetik ; csak a gyanúsítás amannak részéről (istentelennek kiáltás), vagy e kettőnek összevegyítése volna rossz. A mű négy része közül az első a gonosz elvnek a jó mellett benlakásáról vagy az eredeti (eredendő) gonoszról (bűnről) az emberi természetben van szó. Az okoskodás főbb mozzanatai a következők. Arra nézve, hogy egy embert gonosznak nevezzünk, tudatos rossz cselekvésnek kell lenni azaz apriori egy alapul fekvő gonosz elvre s ebből egy az alanyban minden külön erkölcsi maximák általános alapjára következtetni. Az emberi természet alatt itt általában az ő szabadsága (tárgyilagos erkölcsi törvények alatt) felhasználásának alanyi alapját értjük, mely minden az érzékek alá eső cselekvést megelőz. Ez alanyi alapnak magának azonban ismét a szabadság tényének kell lenni. Ha azt mondjuk »az ember természettől jó, az ember természettől rossz« : ez csak annyit jelent, hogy egy (előttünk kikutathatlan) első alapjával bír a jó vagy rossz gyakorlati elvek (maximák) felvételének és pedig általában mint ember, úgy hogy ez által egyszersmind nemének jellemét fejezi ki. A jó és rossz természet vegyülését háromféle hajlamban keresi Kant: az embernek mint egyes élőnek hajlamában az állatiságra; mert egyes élőnek s egyszersmind eszesnek hajlamában az emberiséghez ; saját személyiségéhez,, mint egy eszes s beszámításra képes lényéhez. Az állati hajlam vonatkozhatik saját magának s nemének fenntartására s más emberekkel közösségre (nemi és társas ösztön). Mindezek válhatnak bűnökké, mikor a természet nyereségének hivatnak mint állati bűn, bujálkodás, kéjelgés s vad törvénytelenség. Az emberiség iránti hajlam fajulhat féltékenységgé, irigységgé, hálátlansággá, kárörömmé. A személyiség iránti hajlamból lehet a jellem önkényessége, ha azt maximájává teszi, mely mint általában minden jelleme a szabad önkénynek valami olyan, mely szereztethetik, de amelynek lehetőségéhez természetünkben hajlamnak kell lenni. Az erkölcsi törvény eszméjét magában, az attól elválaszthatlan tiszteletet eszerint nem lehet a szemelyiségre való hajlamnak nevezni; ő maga a személyiség. De hogy e tiszteletet a mi maximáinkba rugóul felvegyük, erre az alanyi alap a személyiségre való állapotunkban látszik lenni s azért egy hajlam nevét megérdemli. A három hajlamot, lehetőségük szerint tekintve azt találjuk, hogy az első semmi ész, a második ugyan gyakorlati, de csak más rugóknak szolgálható, a harmadik maga \ZI ÉS ISKOLAI LAP. 1038 magáért gyakorlati azaz a feltétlen törvényadó észt bírja gyökeréül. Mindezen hajlamok az emberben nemcsak magukban jók, de hajlamok is a jóra; eredetiek, mert az emberi természet lehetőségéhez tartoznak. A két elsőt célellenesen is használhatja ugyan az ember, de el nem törölheti. Nem lehet azonban tagadni, hogy az embernek meg van a bűnre való hajlandósága. Ez alatt Kant lehetőséget ért az erkölcsi törvény maximáitól való eltérésre s rossz maximának választására, melyet rossz szívnek nevezhetünk. Ennek legalsóbb foga a gyarlóság (tragilitas) a gyengeség az elfogadott maximák követésében, második a tisztátalanság, becstelenség (impuritas, improbitas) hajlam az erkölcstelen indokoknak az erkölcsiekkel összezavarására; harmadik a gonoszság (vitiositas pravutas), romlottsága (corruptio) az emberi szívnek, hajlandóság az erkölcsi törvényeket más nem-erkölcsieknek utána tenni. Egy jó erkölcsű, (bene moratus) s egy erkölcsileg jó (moraliter bonus) közt —ami a cselekedeteknek a törvénynyel való megegyezését illeti — semmi különbség ; csakhogy az egyiknél éppen nem mindig, talán soha, a másiknál pedig minden időben fő indokul szolgál. Az elsőről mondhatjuk, hogy a törvényt betűk szerint kiveti, a másikró', hogy szelleme szerint tekinti. Ami nem e hitből történik, az bűn. Minden hajlandóság, vagy fizikai azaz az embernek mint természeti lénynek önkényéhez tartozik, vagy erkölcsi azaz mint erkölcsi lénynek önkényéhez tartozik. Igy tehát a rosszra való hajlam csak az önkény erkölcstelenségéhez tapadhat s semmi sincs erkölcsileg rossz, mint ami saját tettünk. A hajlam fogalma szerint — eredendő bűn (peccatum originarium), egyszersmind formális oka minden törvényellenes cselekedetnek s származási bűn (peccatum derivatum). Az első kárhoztatandó marad, ha a második sokféleképpen kevésbíttetik is. Ama természetes hajlamot a rosszra tehát radikális bennszülött rossznak lehet nevezni. E szerint ugy a bölcseleti chiliimus az, mely egy örök a népek szövetségén mint világköztársaságon alapuló békét remél, mint a theologiai, mely az egész emberi nemen teljesülő erkölcsi javulásra vár, mint ábránd általánosan kintvettetik. Az ember, bármily maximákra nézve történjék az az erkölcsi törvényről tényleg szintén nem mondhat le. Sőt inkább ez az ő erkölcsi hajlamánál fogva ellenállhatlanul nyomul rá. Es ha semmi más indok nem működnék ellene, akkor ő azt mint az önkény elegendő elhatározó okát az ő legfőbb maximái közé felvenné azaz erkölcsi lenne. De ha ő az érzékiség érveit (az önszeretet alanyi elve szerint) maximái közé felveszi s az önkény határozására egyedül elégségesnek tartja, akkor ő erkölcsileg rossz lenne. Tehát a különbség, vájjon az ember jó vagy rossz legyen-e, nem az indokok különbségében van, melyeket az ő maximáiba felvesz, hanem azon alárendelésben, hogy a kettő közül melyiket teszi a másiknak feltételévé. Ha már egy arra valő hajlandóság az emberi természetben fekszik, úgy az emberben természetes hajlandóság van a rosszra ; és e hajlandóság maga, miután végre is egy szabad önkényben kell kerestetnie s így beszámíttatnia, erkölcsileg rossz. E velünk született adósság (reatus) lehet előre meg nem gondolt azaz hiba (culpa) s szándékos bűn (dolus), jelleme az emberi szív bizonyos alattomossága (dolus malus) magát az ő saját jó vagy rossz érzületével megcsalni, ha csak a cselekvés nem a rosszat vonja maga után következésképen, aminek maximái szerint történni kellene, érzülete miatt nem nyugtalankodni, sőt inkább a törvényt betöltöttnek tartani. Azért indít meg a lelkiismeret oly sok (véleményök