Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-08-15 / 33. szám

1039 szerint lelkiismeretes) embert, ha cselekvéseik közt, me­lyeknél a törvény nem vonatott tanácsul, a rossz követ­kezményeket szerencsésen elkerülik s érdemükről való képzelődésük szerint semmi oly mulasztást nem követtek el, melyben másokat leledzeni látnak, — anélkül, hogy utánvizsgálnák, vájjon nem csak a szerencse érdeme-e az, vájjon oly gondolkozásmód szerint, melyet saját belse­jükben felfedezhetnek, ha akarnak, nem hasonló bűn kö­vettetett volna-e el tőlük, ha tehetetlenség, véralkat, neve­lés, idői és helyi körülmények, melyek kísértetbe visznek, attól távol nem tartották volna. Ezen őszinteséghiány, mely magát, egy valódi erkölcsi érzületnek bennünk való megalapítását gátolja, külsőleg is kiterjed mások altatá­sára és csalására ; mely ha nem neveztethetik gonosz­ságnak, legalább semmirevalóságnak hivatni megérdemli. A rossznak eredetét nem szabad történésnek tekin­teni. A szabad cselekvésnek, mint ilyennek idői eredetét keresni ellenmondás; igy az ember erkölcsi minőségének eredetét, amennyiben az esetlegesnek tekintethetik, mi­vel ez a szabadság szokásának alapját jelenti, melynek csupán az észképzetekben kell kerestetni. Ha valaki egy közvetlen előtte álló cselekvésig még oly rossz lett volna is : nem csupán az volt kötelessége jobbá lenni, hanem még most is kötelessége javulni. Tehát akkor képesnek is kell lenni, s ha nem teszi, a beszámítás a cselekvés pillanatában éppen oly képes és alávetett, mintha a jóra természeti tehetséggel lett volna megajándékozva az ár­tatlanság állapotából, mint volna az a rosszaságra. Ezzel összhangzásban van azon előterjesztési mód, melyet az irás használ : a bűn eredetét, mint annak az emberi nemben kezdetét festeni. E szerint a bűn nem egy alapját tevő hajlamból ered (mivel különben annak kezdete nem származhatnék szabadságból), de a vétkezés­ből (mi alatt az erkölcsi törvénynek, mint Isten jJarancsá­nak átlépése értetik) ; az ember állapotja pedig a gonosz­hoz hajlása előtt, az ártatlanság állapotának hi vat ik. Mi is naponként ugy teszünk, mint Ádám és igy »Ádám­ban mindenek vétkeztek« s vétkeznek; csakhogy nálunk már bennszületett hajlandóság van az áthágásra, az első emberben semmi ilyen nem volt, hanem ártatlanság, mely idő szerint feltételezve volt, igy az áthágás bűn­esetnek mondatik. E hajlandóság azonban nem jelent többet, mint hogy ha mi a bűn kimagyarázásába — idői kezdete szerint — bocsátkozni akarnánk, s minden szán­dékos átlépésnél az okokat a mi életünk egy mult korába visszavinni igyekeznénk, midőn az észhasználat még nem fejlett ki és igy a gonoszhoz való hajlandóságig (mint természetes alapig), mely éppen azért bennszülöttnek hi­vatik. Ezt a megfoghatlanságot fejezi ki a bűneset törté­nete, melyszerint az ember csábítás által esett bűnbe, tehát nem alapjában volt megromlott, hanem mint még javulásra képes ellentétben a csábító szellemmel azaz egy oly lénynyel, melynél a kor kisértése nem számíttatha­tok vétkének enyhítésére és igy az elsőnek, a ki egy romlott szív mellett még mindig bir jóakarattal, remé­nye maradt hátra a jóhoz való visszatérésre, melytől el­távolodott. A jora való eredeti képességnek visszaállítását le­hetőnek tartja Kant. Ha mondjuk, hogy ő jól teremte­tett, az nem jelenthet egyebet, minthogy ő jóvá van teremtve és az eredeti képesség az emberben jó. Ezáltal maga által még nem lesz az ember jóvá, hanem midőn ezen képességtől tartalmazott indító okokat az ő maxi­májába felveszi, vagy fel nem veszi, teszi ő azt, hogy jó vagy rossz legyen. Miután azonban egy eredetileg jó fa fanyar gyümölcsöket termett, de azért jó maradt: igy a jótól a rosszba esés nem levén megfoghatóbb, mint az ismét felemelkedés a rosszból a jóba, az utóbbinak lehetősége nem cáfoltathatik meg. Az eredeti jóra való haj­lamnak bennünk visszaállítása tehát nem egy elvesztett indító oknak visszaállítása tehát a jóra, mert ezt, mely az erkölcsi törvény iránti tiszteletből áll, soha nem veszt­hetjük el s ha ez utóbbi lehető volna, soha sem nyerhetnők meg azt többé. Ez tehát csak visszaállítása a tisztaságnak, mint minden mi maximánk legfelsőbb okának, mely sze­rint az más indító okokkal van összekötve, de csak úgy lesz az egész társaságban, ha az ő egész tisztaságának az önkény rendeltetésének magára nézve elégséges indító oka ebbe felértetik. Az eredeti jó a maximák szentsége a kötelesség betöltésében, mi által az ember, ki ezen tisztaságot az ő maximájába felveszi, végetlen haladás­ban közeledik ahhoz. A készséggé lett szilárd feltétel az ő kötelességeinek teljesítésében az erény, a törvényesség az ő tapasztalati jelleme szerint (virtus phaenomenon). Övé tehát a törvényes cselekvések maradandó maximája, melyekre az önkénynek szüksége van, vettük légyen azt onnan, a honnan akartuk. Ehhez nem szükséges egy szívváltozás, hanem az erkölcsök megváltozása. Az ember erényesnek találja magát, ha a maximakban — kötelességeit figyelemmel kísérni, — megerősödve érzi. Hogy azonban nem csak törvényes, de erkölcsileg jó ember legyen azaz érvényes az intelligibilis jellem (virtus nome­non) szerint, mely, ha ő kötelességét megismeri, egy más indító okra sincs szüksége, mint magára a köteles­ség képzetére : annak nem lassú reform által, hanem egy az emberben levő érzület forradalma által kell eszközöl­tetni. A kötelesség semmi mást nem parancsol nekünk, mint hogy mit kell tennünk. Ez nem kölhető össze másként, mint hogy a forradalom a mi gondolkozás­módunkban, a lassú reform a mi érzéklési módunkban szükséges, azért az emberre nézve lehetőnek kell lenni. Hanem ha az erényes cselekvések, bármily nagy felál­dozásba kerü'jenek, csodálkozni tanítanak, ez nem helyes hangulat, melylyel a tanítvány lelkének bírnia kell az erkölcsi jóra nézve. Mert bármily erényes legyen is valaki, mégis mindaz, amit ő jól tehet, csupán köteles­ség ; az ő kötelessége pedig tenni semmivel sem több, mint azt tenni, ami a közönséges erkölcsi rendben van. Sőt inkább ez a csodálkozás lehangolása a mi érzelmünk­nek a kötelesség iránt, mintha az valami rendkívüli és érdemes volna annak engedelmeskedni. De van egy a mi lelkünkben, mely ha azt kellőleg szemügyre fogjuk, nem szűnhetünk meg a legnagyobb csodálkozással tekinteni s ahol a csodálkozás jogosult, egyszersmind lélekemelő : ez az eredeti erkölcsi képesség bennünk általában. A »Religion« harmadik szakasza a jó elvnek a rossz feletti győzelmét vagyis az Isten országának a föl­dön megalapítását tárgyazza. A jó elv uralma, amennyiben mi emberek arra mű­ködhetünk, nem érhető el másképen, mint egy társaság­nak az erény törvények szerint való felállítása és ki­terjesztése, egy társaságnak, mely az egész emberi nemet körébe zárja s az ész által hajtatik kötelességre és feladatainak teljesítésére. Az embereknek az eszme rendelete szerinti erkölcsi törvényeknek alárendelése, ethikai s a mennyiben a törvény nyilvános erkölcspol­gári (ellentétben a jogpolgárival) társaság vagy ethikai község. Ethikai államnak azaz az erény birodalmának neveztethetik, a mitől az eszme az emberi észben az ő egész jó alapra fektetett realitását bírja, habár azt ala­nyilag az emberi jóakarat soha sem remélhette, hogy valaha e célraegyetértőleg közreműködhetnek. Miután az erénykötelességek az egész emberi nem­zetet illetik, egy ethikai község fogalma mindig vala-

Next

/
Oldalképek
Tartalom