Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-07-25 / 30. szám

801. PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 802 boldogságra. A második kérdésre meggondolandó, hogy miután az erkölcsi törvény kötelezettsége mindenkire érvényes, habár mások nem viselik is magukat e törvények szerint, sem a világi dolgok természetéből, sem magából a cselekvések okiságából s azoknak az erkölcsiséghez való viszonyából nem határozható meg, hogyan viszonyulnak annak következményei a boldogsághoz s a remény emiitett szükségképeni összekötése a boldoggá léteilel: az ész által nem ismerhető meg, ha csupán a természet fekszik alapul s nem egy legfőbb ész, mely erkölcsi törvények szerint rendelkezik, mely egyszersmind a természetnek is alapjául szolgál. Kant ezt a legfőbb jó eszményének nevezi. Tehát a tiszta ész csak a legfőbb eredeti jónak eszményében találhatja meg a levezetett jó mindkét eleme összekötésének alapját, nevezetesen az értelmi azaz erkölcsi világban. Miután mi az ész által egy ily világhoz tartozónak vagyunk kénytelenek magunkat képzelni, noha az érzékek mit sem állítanak elő mást, mint a tünemények világát: amazt, mint a mi érzéki világbeli viszonyunk következményét egy jövővi/ág gyanánt kell tekintenünk. Isten tehát és egy jövő élet két a tiszta értelemtől ránk helyezett el nem választható előfeltételek. —• Szükséges, hogy a mi egész életünk erkölcsi maximáknak legyen alárendelve. De lehetetlen ennek történni, ha az ész az erkölcsi törvényekkel nem köt össze megfelelő okokat, a mi legfőbb célunknak megfelelő kimenetelt, — legyen az ezen vagy egy más életben. Egy Isten s egy ránk nézve most még nem látható, de remélt világ nélkül az erkölcsiség dicső eszméi lehetnek a tetszésnek és csodálkozásnak tárgyai, de nem az elhatározás és gyakorlás rugói, mivel nem töltik be az egész célt, mely minden eszes lénynél természetes s éppen a tiszta ész által apriori határozva van. Az a theologia, mely ebből folyik, moráltheológia, melynek a spekulatív felett az az előnye van, hogy kikerülhetlenül vezet egy legtökéletesebb s eszes lény fogalmára. Mert nem találunk sem a transcendentalis, sem a természeti theológiában egyetlen jelentékeny okot csak egy egyetlen lényt venni fel, melyet minden természeti okoknak elébe tegyünk s melytől egyszersmind ezeket minden részeikben függőknek tartani elegendő okunk legyen. Ellenben, ha mi az erkölcsi egység mint szükségképeni világtörvény nézőpontjából mérlegeljük az okokat, melyek ennek az egyedül hozzámért hatásnak s ezzel nekünk is erőt adnak: akkor kell egy egyetlen fő akaratnak lenni, mely mindezen törvényeket magába foglalja. Mert hogy akarnánk mi a különböző akaratok közt a célok egységét találni ? — Ez akaratnak mindenhatónak kell lenni, hogy az egész természet és annak az erkölcsiségre vonatkozása a világban neki alá legyen vetve, mintentudónak, hogy az érzületek legbelsejét s azok erkölcsi becsét megismerje; mindenütt jelenvalónak, hogy minden szükséghez közel legyen, melyet a legfőbb világ jó követel, öröknek, hogy a természet és szabadság ez egybehangzása soha se hiányozzék. Ugyanezen eredményre még két müvében jut Kant : a »Kritik der practischen Vernunft* és »Kritik der Urtheilskraft«-ban. Amott a gyakorlati ész követelményeinek (postulatumainak) nevezi azokat (Kritik der pract. Vernunft IV-te Auflage Riga 1797). A gyakorlati ész tárgyai abban különböznek szerinte a speculativétól, hogy azok nem vannak, de kell lenniök. Valósulásuk nem a tapasztalásban, hanem az akaratban van, mely őket megvalósítja. A legfőbb jó megvalósítása erkölcsi szükség, tehát az is erkölcsi szükség, mely alatt egyedül valósulhat meg az erkölcsi jó. — Az erény a kitartó küzdelem, a kivívott győzelem a hajlamok felett. A földi élet folytonos támadásai közt, mely az érzéki ösztönöktől nem szabadulhat, a harc a kötelesség és hajlam közt mindig megujul. Végső s állandó győzelem itt nem lehet ; az érzület feltétlen tisztasága, ez első szükségképeni feltétele a legfőbb jó megvalósulásának, a földi életben nem érhető el. Ez erkölcsi feladat megoldása csak egy öröklétben lehető. Tehát a legfőbb jó, ha az emberi akarat által meg kell valósíttatni, az emberi meglét végetlen tartósságát vagyis a lélek halhatatlanságát kívánja. — Az erkölcsiséggel arányban kell lenni a boldogságnak. Az erkölcsiség az érzületben áll; a boldogság az összes életállapotot illeti, mely része a világállapotnak. S mégis az érzület és világrend közt szükséges összefüggésnek kell lenni: összhangnak, melyben a világ- és életállapot az erkölcsi érzület szerint igazodjanak. Tehát kell lenni feltételnek, mely alatt egyedül lehető ily öszszefüggés. Bennünk a feltétel nincs adva: a feltétel csak maga a világ-ok lehet, egy oly világ-ok, mely az erkölcsi Ítélet szerint cselekszik, tehát egy értelmes világ-ok, egy erkölcsi világalkotó, egy szóval Isten, kiben bölcseség, szentség és üdvösség egyesültek. Szabadság nélkül nem lehet erkölcsi tökélyességre törekedni; a lélek halhatatlansága nélkül nem lehet elérni; Isten nélkül általában nincs semmi az érzület tisztaságától feltételezett állapota a boldogságnak, semmi viszony, melyben a boldogság az erélytől függ. Az »Itélő erő bírálata*-ban (Kritik der Urtheilskraft Berlin und Eibau 1790) minket a teleológiai itélő erő bírálatának eredménye érdekel, mert ahhoz csatlakozik a három eszméről való tan. Az okoskodás eredménye az volt, hogy a gépies vílágfelfogást ki kell egészíteni a teleológikussal s ezt a refiectáló itélő erő teszi, mely eredetét nem határozhatja ugyan meg, csak mondhatja, hogy mi a mi értelmünk s eszünknél fogva ilyen fajú lényeknek csak a célokok szerint gondoltathatunk. A nagyon lehető törekvés sőt merészség a természetnek s magunknak mechanikus kimagyarázásának megkísérlésére nemcsak meg van engedve, de felhivatunk arra az ész által, noha tudjuk, hogy azzal a mi értelmünk sajátságos módjának s korlátoltságának alanyi okai szerint nem elégíttetünk ki, s hogy végre a természet érzékfeletti elvében (ugy kívültünk, mint bennünk) e két mód egyesíthetését képzelni lehet. Amennyiben a végokok szerinti képzelésmód' a mi észhasználatunknak csak alanyi feltétele, ha a tárgyak megítélését nem csak, mint tüneményeket állítja fel, hanem a tüneményeket magukat elveikkel együtt : egy érzék feletti alapra (substratum) következtetni jogunk van s ezzel azok egységének bizonyos törvényét levezetni, mely nem máskép, mint célok által előállónak képzelhető. Az embert — mint ezt Kant fejtegetései folyamában kimutatta — nem lehet mint más szerves lényt csak természetcélnak tekinteni, hanem a természet végcéljainak, mely minden természeti dolgokra vonatkozásában a célok egy rendszerét képezi. Ha már, mondja Kant (82, 83, 84 §), annak az emberben magában kell találtatni, aminek mint célnak a természettel való összeköttetése által kell előmozdíttatni: úgy a célnak, vagy affélének kell lenni, hogy az maga a természet által az ő jótékonyságában kielégíttessék, vagy nem más ez, mint minden célhoz való alkalmasság és ügyesség, melyre a természet által a felhasználtatik. Az első célja a természetnek a boldogság, a második az ember műveltsége. (Folyt, köv.) •