Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-07-18 / 29. szám

910 a tanuló pedig egyébkint a megnevezett követelményeknek megfelel, ez a tandíj felének fizetése alól menthető föl. A tandíj alól való fölmentés csak addig tart, mig a tanuló a megnevezett követelményeknek megfelel. A tandíjfölmentések fölött a tanártestület indítványára a tartományi iskolahatóság határoz. E rendelet már az 1886—7. tanév elejétől fogva érvényes. TÁRCA. Az istenhit az újkori bölcseletben. (Folytatás.) H• Kant vallásbölcselete. Az emberi nemnek — mint Popé mondja — nem lehet méltóbb tanulmánytárgya magánál. Kant is e kérdést teszi fel magának: micsoda az ember? Az »ég elmélete « című még kezdetleges munkájában Isten lételét a vonzás newtoni törvényéből magyarázza. A természet mindenfelől biztonságot, önállóságot tüntet elő ; ezek nem egyebek, mint az isteni behatás számtalan jelvényei. Az »evidentia bírálatában« gondosan párhuzamba állítja a mathematikát és metafizikát; amannak módszeréül az összetevést, emezéül az elemezést ajánlja. Az istenigazolás (theodicea) főtételéül a főok szükségképeniségét állítja, melyet még akkor biztosabbnak itélt az erkölcsi alapoknál, hajlandó lévén a morált egészen az erkölcsi érzelemtől származtatni. Bírálat alá veszi Isten lételének eddigi bizonyítékait. Igy az ontológiai erősséget, mely a lehetőből akar következtetni a valóra. Pedig a dolog megfordítva van. Ha igaz, hogy van valami lehető, bizonyos, hogy létezik egy reális lény vagy is mindaz, ami megfogható, tényleg adva van. A »tiszta ész bírálata« ledönt mindent, főleg az Istenről szóló tant. Istennek eszméje nem lesz egyéb, mint egy eszmény, egy neme a metafizikai illúziónak, melynek tárgyi valóságát éppen ugy nem lehet állítani, mint tagadni. A »rationális kozmológia« bírálatában kellett neki foglalkozni az »általán vett szükségképeni lény« eszméjével éppen, mint a feltétlen okával vagy szabadságával. De míg a szabad ok gondolható a világhoz tartozónak, mint a tünemények benmaradó oka: az egyáltalán szükségképeni lény nem gondoltathatik csak mint nem a világhoz tartozó, mint a tünemények láncolatától független, mint világonlíiviili. Mint ilyen nem a rationalis kozmológiához, de a r. theológiához tartozik. Itt Kant először is az istenfogalmat határozza meg. Ar. »egyáltalán szükségképeni lény« semmi mástól nem lehet függő, semmi mástól nem feltételeztethetik. Az egyáltalán szükségképeni lénynek úgy kell gondoltatni, mint minden többiek alapját képezőnek, őslénynek, mely minden többire nézve a reális lehetőséget tartalmazza, mely a korlátozott és határolt dolgokhoz ugy viszonylik, mint a tér az alakokhoz. Úgy kell tehát gondoltatni, mint minden lehető mondom ányok foglalata; ellenkező ismérvek azon lényhez egyszerre nem járulhatnak. E szerint ama szükségképeni lény nem foglal magában egyszerre minden reál'tást és minden tagadást, hanem vagy az egyiket, vagy a másikat. Mint minden tagadások foglalata tisztán hiányos ál'űtmányokból volna összetéve; a szükségképeni lény tehát csak mint minden realitások foglalata mint legreálisabb vagy legtökéletesebb lény gondolandó. Ami minden ismérvei (jegyei) által meg van határozva, az minden tekintetben meg van határozva. A minden tekintetben meghatározott tárgy mindenkor az egyes, soha sem az általános. A fajok és nemek mindig csak egy részét tartalmazzák az egyed jegyeinek s mentől kevesebbet tartalmaznak, annál magasabbak és általánosabbak a fogalmak. Csak az egyed van teljesen meghatározva. S miután az istenfogalom minden jegyeiben meg van határozva: egyetlen lénynek (idea in individuo) képzete. Az ily eszmét Kant eszménynek (ideál) nevezi. Az isteneszme tehát csak mint eszmény képzelhető. Ez eszményt nem a képzelem költi; de a tiszta ész, mihelyt az istenfogalomra gondol. S mert minden realitások foglalata tesz egy ily egyes lényt: általán véve egyetlen a maga nemében. Kant eljárása itt is az, ami volt a világ és lélek eszméjénél. Mig csak eszméknek, észfogalmaknak tekintetnek, helyes alapon nyugosznak : mihelyt azonban egy reális tárgy látszatát veszik fel — igy az isteneszme — a rationalis ontológia s itt theológia tárgyává lesz, melynek feladata Isten realitását vagy valódi meglétét bebizonyítani. E bizonyítékokat bírálat alá vetni akarja most a kritikabölcselet, s ha ez érveket megdönti, velők esik a rationalis theológia. Az érvek alapjukban kétfélék lehetnek a szerint ha legreálisabb lény fogalmából következtetünk a szükségképeni létezésre vagy megfordítva. Ez utóbbinál ismét kétféle eljárás lehet: vagy a tapasztalat alá eső meglétet veszi kiinduláspontul — elvül — tekintet nélkül az alakra vagy rendre, melyben létezik, vagy a természeti meglét rendje feletti eszmélkedést. Az első eljárás apriori vagy transcendentalis, a második aposteriori vagy empirikus. A rationalis theológiának tehát három bizonyításmódja van Isten meglétéről: ontológiai, kozmológiai és teleológiai vagy fizikótheológiai. Kant jól látja, hogy az elsővel áll vagy bukik a többi. Az Anzelm-féle érvelés szerint a legtökéletesebb lény fogalmában egyéb tulajdonságok közt ott kell lenni a meglétnek. Mert feltéve, hogy a fogalom nem tartalmazná e tulajdonságot, akkor éppen e ponton volna a fogalom hiányos, tehát nem volna a legtökéletesebb lény fogalma. Vagy létezik tehát ezen lény, vagy nincs is róla fogalom. Erre Kant azt mondja, hogy ha a fogalom jegyeihez tartoznék a létezés, az okoskodás helyes volna ; de ha az csak egy logikai jegy, akkor a fogalom tartalmának felbontása által nyeretvén elemző Ítélet lesz. Mint a háromszög fogalma nem növekedik sem nem fogy a lét jegyével, tehát az nem tartozik hozzá : úgy Isten fogalmában nincs benne a lét jegye. A lét (existentialis) Ítéletek mindig összetevők (synthetikaiak). Egy dolog puszta fogalmából épen úgy nem következik annak létele, mint egy gondolt összegből soha nem állhat elő reális birtok. A kozmológiai bizonyíték szerint: létezik valami feltételes, tehát kell lenni egy lénynek, mely többé nem függ mástól, hanem általán véve feltétlen s szükségképen létezik s e szükségképeni meglét csak mint a legreálisabb lény vagy Isten fogható fel. E bizonyításmód az esetleges meglétből halad a szükségképeni létre s erről a legreálisabb vagy legfőbb lényre. Kant szerint logikai tévedés az esetlegesről a szükségképenire, a feltételestől a feltétlenre következtetni, miután a tapasztalásban csak a feltételes van adva. Akik egy szükségképeni lény létezését állítják, arra hivatkoznak, hogy különben a feltételek végetlen sorát kellene felvenni, ami lehetetlen Kant kérdezi: mivel bizonyítják be a lehetetlenséget ? Ellenkezőleg a tapasztalás soha sem találja a feltételeket bevégzetteknek. De megengedi, hogy ezzel nincs bebizonyítva a feltételek végetlen sora. Az is lehetetlen : ama sor végetlenségét dogmatikailag állítani, de