Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1886-07-18 / 29. szám
869 911 éppen oly lehetetlen tagadni. De feltéve, hogy a feltételek sora bevégeztethetnék, a teljesség soha sem történhetik egy lény által, mely a soron kívül esik. De megengedve, hogy amaz okoskodásból következik egy ily feltétlen s szükségképeni lény fogalma, ismét az ontológiai érvelésnél vagyunk, melynek gyengesége ki volt mutatva. A teleologikus bizonyítékról, mely a természeti dolgok célszerű berendezéséből következtet Isten meglétére, megengedi Kant, hogy egy felemelő világnézletet bir alapjául. Ez okoskodás azonban inkább eszthetikai és vallásos, mint tudományos. Ez okoskodás a célszerű rendből indul ki, melyben a természeti dolgok tervszerűleg össze vannak kötve. E rendet a természet mechanikai okaiból nem lehet kimagyarázni: csak egy rendező lényből. E rendező lény nem lehet egy vak hatalom, hanem értelem és akarat, egyszóval szellem. S miután a természet rende egységes, a világrendező szellem is csak egynek gondoltathatik. Ezzel az okoskodással — mondja Kant — nem egy világteremtőnek csak egy világképzőnek létele van bebizonyítva. Megengedve, hogy az okoskodás szerint lehet következtetni egy világrendező szellemre, ebből még nem következik, hogy ez elvnek egynek s értelmesnek kelljen lenni. Kant figyelmeztet, hogy a következtetés — mint a művet nem lehet gondolni művész, ugy a természetet, e mesterművet sem műalkotó nélkül — analógia, mely mint tudva van nem vezet érvényes zártételre. Másik érve a fizikótheológia bizonyításnak a hatásról következtetni az okra, s a természetbeli hatásoknak arányos oka csak Isten lehet. De ki akarhatná megmérni, mily nagy ama világrendező ok hatalma és bölcsesége, hogy ez a tényleges hatásnak megfeleljen. S ha ez okot mint minden reálitások foglalatát tökéletesnek— absolut — mindenhatóságnak és bölcseségnek tartjuk : a hatások természeti szinteréről elvontuk s akkor a köztük levő arányról szó sem lehet. Az eredmény eszerint az, hogy e bizonyíték, mely az emberi kedélyre a legbefolyásosabb és legerősebb, tudományos tekintetben a leggyengébb és leghiányosabb. Az ész spekulatív elveiből álló theologia kritikájában osztályozza Kant a theológiákat. Az őslény megismerése történhetik a csupa észből (th. rationalis) vagy a kijelentésből (th. revelata). Az első tárgyát vagy az ész által tisztán transcendentalis fogalmakból hiszi megismerhetni (transc. th.), vagy oly fogalomból, mely a természetből (lelkünkből) kölcsönöztetik (natúr th.). Amaz deista, emez theista. Amaz egy világokot, emez egy világalkotót gondol. A transcendentalis theologia vagy olyan, mely az őslény meglétét a tapasztalásból igyekszik levezetni (kozmotheológia) vagy tisztán a fogalomból (onto-theol.). A természeti theologia egy világalkotó tulajdonságára és meglétére a világban levő minőségből, rendből és egységből következtet. Miután a világon kétféle okíságnak kell felvétetni: természetnek és szabadságnak: e világból a legfőbb értelemhez emelkedvén vagy mint minden természeti vagy mint minden erkölcsi rendnek és tökélyességnek elve szerepel. Első esetben fizikótheológicínak, másodikban moráltheológiának neveztetik. Kant ez utóbbihoz csatlakozik. A végcél, melyre az ész szemlélődése a transcendentalis használatban törekszik, három tárgyat illet: az akarat szabadsága, a lélek halhatatlansága s az Isten megléte. Az ész érdeklődése mindháromra nézve igen csekély s valóban igen nehéz volna a transcendentalis vizsgálódásnak fárasztó s kimerítő munkáját magunkra vállalni, hogy e felett megállapodott ítélethez jussunk. Ha tehát e három sarkalatos tétel tudásunkra éppen nem szükséges s nekünk eszünk által mégis nyomatékosan ajánltatnak, fontosságuk tulajdonképen csak a gyakorlati érdekben állhat. Gyakorlati mindaz, ami szabadság által lehető. Ha azonban a mi szabad önkényünk gyakorlásának feltételei tapasztalatiak,'az észnek abban semmi egyéb mind szabályozó használata lehet, mint például a célok egyesülése, melyek nekünk a mi hajlamainktól adatnak fel: egyesekben a boldogság s az eszközök összhangzása, hogy arra eljussunk, mely az ész egész működését teszi, mely éppen azért semmi más, mint a szabad magaviselet pragmatikus törvényei. Ellenben vannak tisztán gyakorlati törvények, melyeknek célja az ész által teljesen apriori adatnak, melyek nem tapasztalatilag vannak feltételezve, de általában parancsoltatnak. De az effélék erkölcsi törvények s így ezek egyedül tartoznak a tiszta ész gyakorlati használatához s engednek meg egy kánont. — A gyakorlati szabadság tapasztalás által megmutatható ; mert nem csak az, ami ingerel, t. i. az érzékeket közvetlenül illeti, határozza az emberi önkényt, hanem van nekünk egy tehetségünk, melylyel azon képzetek által, melyek távolról hasznosak vagy károsak, az érzéki kivánó tehetségünkre való benyomásokat le tudjuk győzni. E megfontolása azonban annak, ami egész állapotunkra kivánatraméltó, azaz jó és hasznos, az észen nyugszik. Ez ad tehát törvényeket is, melyek imperativumok azaz tárgyilagos törvényei a szabadságnak, melyek azt határozzák meg, minek kell történni, míg a termeszeti törvények arról értesítenék, mi történik. E gyakorlati szabadságot a tapasztalás által olyannak ismerjük fel, mely a természeti okoktól független, tehát az észnek kauzalitása az akarat meghatározására. (Folyt, köv.) A keresztyénség becséről. E címet adhatjuk azon emelkedett szellemű beszédnek, melyet Ipolyi Arnold püspöki széke elfoglalásakor tartott Nagyváradon. Szokatlan dolog, hogy lapunkban nem-protestáns egyének szónoklatai napvilágot lássanak; de az Ipolyi székfoglalója annyira kiemelkedik a kathol. felekezetiség köréből s oly magas keresztyén-bölcseleti színvonalon van tartva, hogy mi evangeliumi keresztyének is élvezettel olvashatjuk. Az üdvözlő sorok és az egyház hitterjesztő és hiterősítő hivatásának magvas jellemzése után így szól híveihez a keresztyénség becséről. A világtörténet beszéli és ti magatok élőtanuság vagytok reá, mi volt az emberiség ? mi volt a világ képe az Úr Jézus Krisztus evangéliumának tanítása előtt, és mivé lett általa ? A hitetlenség és vallástalanság sötét éjében ültünk s mint a pásztor nélkül tévelygő nyáj elszéledve jártunk a világ és testiség érzéki utjain, állati ösztöneinknek élve. Nem ismerve honnét jövünk, és nem tudva hová megyünk, kik vagyunk és mik vagyunk. Nem tudva mi az ember célja és rendeltetése, vagy hogy csak mikép ís lehessen azt megismernünk s elérnünk. Az isteni kinyilatkoztatásnak a Megváltó által meghozott és földerített sugara, az apostolok által hirdetett tanítása, egyszerre felvilágosított az életre, áthatva a halál éjét sugaraival és megtanítva az emberiséget, hogy felismerje viszonyát Istenhez, teremtőjéhez s az általa teremtett világhoz. Ezzel megmagyarázta a vétek által megromlott természetünket, felvilágosította elhomályosult elménket, megjavította elgyengült s a rosszra hajló akaratunkat, megismertette, miért mond bennünk ellent a test, az érzékiség az ész és lelkiismeret szavának. Egyszersmind pedig megmutatta a módot és eszközöket, melyek