Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-07-11 / 28. szám

882 a kezdeményezést várják. Ezt természetesen nem panasz, hanem óhajképen mondom, annyival inkább, mert reménylem, hogy az egyháztanács, melynek tagjai Szász Károly püspök kezdeményezésére önmaguk közt körülbelül ioo forintot adtak össze a kőbányai híveknek adandó harmónium beszerzése végett, igyekezni fog mindent megtenni, hogy a kőbányaiak önálló épületet kaphassanak, hol az Urat egybegyűlve dicsérhessék, amire annál inkább égető szükség van, mert a mostani hely már többször kicsinynek bizonyult. Meg kell még itt említenem, hogy e helyre járnak a Budapest VI. kerületéhez tartozó rákosfalvaiak is, kiknek gyermekeit szintén én részesítettem vallásoktatásban, minthogy Kőbányához nagyon közel vannak. Tán előbb kellett volna szólnom a gyülekezeti tagok látogatásáról. Ez volt kezdete tulajdonkép az istenitiszteletek tartásának. Meglátogattam néhány családot s meghívtam az istenitiszteletre. Lassanként elterjedt aztán a hir s most már a kőbányaiak minden vasárnap 11 órakor jöhetnek istenitiszteletre. A többi helyeken még vagy kőnyomatos meghívó vagy felszegezett hirdetmény által értesítem a híveket arról, hogy mikor szándékozom nekik a Krisztus evangéliumát prédikálni. Eddig vagy 150—160 családot látogattam meg s ugy tapasztaltam, hogy az nagyon jó benyomást gyakorolt a hívekre. Nem hagyhatom még említés nélkül, hogy Kőbányán, hol minden vasárnap van istenitisztelet, a gyermekeknek télen-nyáron tartok vasárnapi iskolát s ott minél szeretetteljesebb modorban igyekszem őket az evangéliom igazságaiba bevezetni, melyeket ők egy hosszú prédikációból annyival kevésbbé érthetnek meg, mert nem is igen képesek arra vigyázni, úgy mint arra a sok apró kérdésre, mit a vasárnapi iskolában hallanak. A kőbányai vasárnapi iskola különben gyümölcse annak a vasárnapi iskolai munkálkodásnak, melyet a fővárosban s a vidéken folytatunk néhányan. Hogy hova vezéreli az itteni dolgok fejlődését a kormányzó isteni kéz, azt nem tudom. De azt elmondhatom, hogy ugy az eddigi, mint az ezutáni eredményekért az Urat illeti minden dicsőség. Sem türelmem, sem erőm nem lett volna elvégzésére annak a munkának, amit e helyen el kellett végeznem, ha Isten a megfeszített s feltámadott Krisztus evangéliomának, az írások erejének ismeretére el nem vezérelt volna. A szokatlan utakon eltévedtem volna, ha nem világosít előttem a Szent Lélek. A siker büszkévé tett volna, ha Idvezítőnk azt nem mondja: Tanuljatok tőlem, mert én alázatos vagyok s összetörte volna lelkemet a csalódás, mikor láttam, hogy gyakran a buzgóság kialszik, ha felém nem zendült volna e szózat: Ime én veletek vagyok a világ végéig. Azért hát: »Nem nekünk Uram, nem nekünk, hanem a te nevednek adj dicsőséget, kegyelmedért s igazságodért.« (115-ik zsoltár I. v.). Szabó Aladár. KÖNYVISMERTETÉS. Ré(fi magyar leöltök tára, szerk. Szilády Áron kiadja a magyar tudom, akadémia IV-dik kötet, Budapest, 1886. A fönnirt cím alatt tudományos akadémiánknak évről-évre nagyon becses irodalomtörténeti kiadványai jelennek meg. Most a negyedik kötet bocsáttatott közre Szilády Áron gondos szerkesztésében, ki e gyűjteményt alapos irodalomtörténeti jegyzetekkel és tanulmányokkal kiséri. Jelen kötetben a 16-ik század három költőjét mutatja be a tudós szerkesztő nemcsak hátrahagyott műveikben, hanem jellemzetes életrajzi és széles irodalomtörténeti keretben. A három költő Badán Balázs, Dézsi András és Sztárai Mihály. A kötet legnagyobb részét Sztárai művei és jellemzése töltik be, s legkisebb helyet Radán foglal el, kinek egyetlen műve maradt fenn, a »Háborúságnak idején való könyörgés* című vers. A Dézsi művei sem kiválók s a szerkesztő is rövidebben foglalkozik velők is, írójukkal is, mint a költői alkotásokban mindnyájuk fölött álló Sztáraival. Sztáraitól a »Gomoedia de matrimonio sacerdotum« és *Az igaz papság tíköre» című színműveket mutatja be a szerző. Sztárai volt az első magyar iró, kitől párbeszédes alakban és színpadi jelenetezéssel irott művek maradtak fenn, őt tartja az irodalomtörténet is a régi magyar drámairodalom megteremtőjének. Szilády kimeritőleg fejtegeti a régi színjátékoknak Sztárai előtti állapotát; érdekes adatokat sorol fel a vallásos ábrázolásokról, a karácsonyi és vizkereszti misztériumokról. Fejtegetésében azon eredményre jut, högy Sztárainál a komédia-irás magas fejlettségi fokon áll s igy annak csirái az előző időkben keresendők. Rámutat a farsangi mulatságokra, melyekben az alakoskodások, tréfák és bohóskodások általánosak lehettek, mert az egyházi szószék is kikelt ellenök, a mint ez Temesvári Pelbárt szerzetesnek 1480-ki prédikációiból is látható. Ugy látszik, hogy a magyar kir. udvar is kedvét találta a farsangi komédiákban, mert Il-ik Lajos 1525-dik évi számadási könyvében január 31-ről 34 frt kiadás van bejegyezve a színészek számára. Mindez azonban csak jelmezkedés, tánc és ének, mind a kir. udvarban, mind a nép között. Sztárai volt az, ki e farsangi játékokat irodalmi műfajjá, komédiává tökéletesítette. S ez az ő irodalomtörténeti érdeme. Legjellemzőbb azonban a szinjátékiró Sztáraiban az a vonás, hogy ő a komédia formáját a reformáció eszméjének terjesztésére használta fel. Egyfelől a katholicizmus kigunyolása és nevetségessé tétele, másfelől a protestantismus egészséges felfogásának népszerűvé tétele képezik színjátékainak theologiai és társadalmi irányzatát. Sztárai Olaszországban ismerkedett a művészettel, itt fejlődtek ki művészi hajlamai, itt erősödhetett meg vonzalma a színművészet iránt. Mikor hazakerült, itt a reformációt terjesztette, s komédiáit irta, külföldről még nem honosuk meg hazánkban az a szigorúbb puritán felfogás, mely az ily eljárást elítélte volna. A magyar református egyház az 1562-ben megjelent debreceni hitvallásban nyilatkozott először a bálványosságok ellen, tehát akkor, mikor Sztárai komédiái (melyek 1550—1559-ig írattak) közkézben forogtak. De nem lehet célunk a becses kötet kimerítő ismertetése, mert ekkor a Szilády magvas jegyzeteit és fejtegetéseit egészen ide kellene Írnunk, vagy legalább bő kivonatban közölnünk. Megelégszünk egy kis mutatványnyal a kötet azon részéből, mely a prot. egyház és érzület magatartását ismerteti a komédia-játszás iránt. »Összeszedett adataink arra a meggyőződésre bírnak, irja Szilády, hogy a középkorban nálunk is a farsang volt a komédia-játszás ideje, hogy a XV. században nálunk is általános divatja volt, a nép között épen úgy, mint a főrangúaknái s a királyi udvarban. Továbbá hogy valamint külföldön, ugy nálunk sem idézett elő a reformáció e téren szünetelést; hanem mint ott, úgy szolgálta a komédia nálunk is az új viszonyokat, új alakokkal gazdagodott s igyekezett korszerűvé lenni. A reformáció felszabadította a nemzeti nyelvet s érzést ; a komédia használta és ünnepelte e szabadságot s vele született ter-