Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-01-10 / 2. szám

49 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 50 mert jelen van az anyaszentegyházban szüntelen, mint annak életadó feje 1 Szóval az anyaszentegyház oly Krisztusi üdvintézmény, melynek tagjai mindazok, kik Krisztuséi, kik ő általa váltattak meg a bűnből. Természetesen nem látható ez üdvintézmény testi szemekkel, ezért mondja az apostolicum : hiszek egy közönséges keresztyén anyaszentegyházat. E szerint az egyháznak, mint egyetemleges létezőnek fennállásáról, kezességet nyújt a hit. Ki tagadhatná azonban, hogy az anyaszentegyház reális létezését is tapasztalhatjuk? Tudniillik anynyiban, a mennyiben az — a szenteknek egyessége, communio sanctorum, áykov -/.oiviorícc. E tételbővités »szenteknek egyessége« csakis a nyugoti keresztyén egyház keresztelési symbolumában lordul elő. A görög egyház hasonló kifejezése a szentségekben főként pedig az urvacsorában va'ó részvételt jelenti. A latin kifejezést — communio sanctorum — szintén különbözőképen értelmezik egyes magyarázók; igy például augusztinusi felfogás szerint ez, az egj ház egyedül igaz tagjainak közösségét, más felfogás szerint a látható egyházban elrejtve levő láthatatlan anyaszentegyházat, ismét mások szeiint az elköltözött kegyesekkel való egybeköttetést jelentené. Az utóbbi felfogás okozta, hogy e tétel csakis későn juthatott be a mai teljes szövegbe. Szerintünk e tételnek teljesen helyes értelmezést ad a heidelbergi káté, hogy tudniillik minden egyes hivő mint tag, részese a Krisztusnak, minden ő javainak és ajándéka;

nak, minélfogva a hívőkre egyenegyen azon hivatás vár, hogy egymás javát, földi lelki üdvét kész szívvel munkálják. A lelki jók közlése a sorsváltozások megosztott hordozása, a kimért pályán kitartással \aló küzdés, egy hit, egy reménység — ez erények képezik a hivők egységének ismertető jeleit. Ezek által köttetnek össze az ecclesia militans egyes tagjai, kik hivatva vannak az ecclesia triumphans dicsőségében való részvételre. A sanctorum communio tehát nem va lamely egyház — legyen az római, görög vagy protestáns — kiváltságos tulajdona : az üdvre elhívott és kiválasztott hivők egysége — Krisztusban van 1 Vizsgálódásunk kiegészítése gyanánt, szólanunk kell még symbolumunk azon főtételeiről, melyek legrégibb eredetűséggel birnak s már az ősrómai formulába, mint a keresztyénség közhitének kifejezései vétettek be. Az első főtétel az atya Is'enben vetett hitről tesz vallást. Ez, h téletünknek oly alapja, melyet józan halandó nem merészel kétségbevonni s a melyet az atheismus minden meddő támadásai sem képesek legkevésbbé sem megingatni. A második főtétel szól Krisztusról és a mi megváltatásunkról. A keresztyénség egyetemes hite szerint Krisztus Istennek fija, ki által mi is fiákká lettünk. János evangyélista szerint pedig ő »egyszii'ött« fia, mely kitétel az apostolicumban is érvényre jutott, mint egyetemes apostoli tan. A mi a Jézusról szóló további hitvallástételeket egyenként illeti, azokat ez úttal — mivel feladatunk szűk körén kivül esik — nem értelmezzük bővebben ; csak megemlítjük, hogy például ezen kifejezések: »szenvedett Pontius Pilátus alatt, megleszittetett, meghalt és eltemetteték* nincsenek megtámadásoknak alávetve, a mennyiben a jelzett történeti tények a népnek és az Úr ellenségeinek szemök láttára folytak le. Annál inkább ostromoltatott a többi hittétel mind a mai napiglan, de azért, mint örök evangéliomi igazság, örökkétartó alapját képezi mindenha a kősziklán felépült anyaszentegyháznak. Ismeretes az olvasók előtt ama nagymérvű küzdelem, melyet az Ur feltámadásának igazsága melktt és ellen folytattak, ugy külföldön, mint még minálunk is. Nem régen történt. Átláthatja kiki, hogy miként amaz éles viták a keresztyén hitéletre, sőt átalában az egyháziasságra nézve is kártékony és sok időre kihatólag romboló kimenetelűek valának: ugy mai napság még kevésbbé volna igazságos dolog, ha az apostolicum második főtételének kifejezését vitakérdések gyanánt felvetnők; s ha bárki ezt cselekedné a békés munkálkodás és haladás jelen időszakában, bizonyára tévedne és az általános agyonhallgatást nyerné feleletül. Mert ugyan miért ujítanók fel szóharcát azon esztelen theoriáknak és hypothesiseknek, melyek a Megváltó tetszhaláláról, a tanítványok által kieszelt csalásról, a feltámadásnak fata morgana-szerü látványáról és más ehez hasonló dőreségekről tárgyalnak. Oly dolgok, melyeknek megcáfolására az evangéliumok és apostoli iratok illető helyeit idézni — teljesen méltatlan és érdemetlen eljárás volna. Hasonló véleményben vagyok az Úr csodás születésére, valamint váltságmunkájának bevégzése után elnyert felmagasztaltatásara vonatkozólag is Oly hitbeli igazságok ezek, melyek majdnem kétezer év óta életet és fennmaradási képes-éget kölcsönöznek az anyaszentegyháznak. És mit szóljunk közelebbről a protestantismus idevonatkozó tanairól, melyek az összes symbolumok bizonysága szerint a megigért és a földre a'ászállott, váltságunkért meghalt és megigazulásunkért feltámadott Krisztust teszik a christologia központjává s azt tanítják, hogy »az ur Jézus Krisztus az emberi nemnek és igy az egész világnak örökkévaló megtartója, a kiben hit által tartatnak meg mindnyájan, a kik a törvény előtt és alatt, valamint az tvangéliomok alatt idvezültek és a kik csak még, az idők végéig idvezíilni fognak.« Ján I, 29. Csel. 4, 12; 15, 11 ; I. Kor. 10, 3. 4. A protestantismus ime az apostolicum összfoglalatjának hivését tanítja s e tekintetben is a legkeresztyénibb, legjózanabb a krisztusi tudomány legtisztább tanait hirdeti. És miután ezen hit képezi a keresztyénség egyedüli szegletkövét, alapját, valamint koronáját is : szentségtelen dolog volna az ellen a gyarló emberi elme rombolni szerető fegyvereivel ostromra kelni épen ma, midőn egyedüli jelszavunk az lehet, hogy az előttünk levő dolgokra tekintsünk, azaz épitsünk, alkossunk gyarapitsunk. Ez alapon áll ref. anyaszentegyházunk immár több mint háromszázados múlttal bíró két fő symbolikus tekintélyű könyve : a heidelbergai káté és a második helvét hitvallás is, mely utóbbinak XI. tétele záradékát épen alkalomszerű lesz e helyütt idéznem : »Bizvást valljuk és hirdetjük — úgymond, — hogy Jézus Krisztus a világ egyedüli megváltója és idvezitője, királya és főpapja, amaz igaz és várvavárt Messiás, ama Szent és Felmagasztalt, kit a törvény minden példázolatai s a próféták jövendölései ábrázoltak s megigértek és a kit isten nekünk ajándékozott s elbocsátott, hogy többé immár senkire ne várjunk. Nincs is egyébb hátra, minthogy mindnyájan Krisztusnak tulajdonítsunk minden dicsőséget, benne higyjünk s egyedül benne találjunk megnyugodást, eldobván s megvetvén bármi más segedelmet ez életben. Mert kik üdvöket Krisztuson kivül bármi egyébben keresik: azok Isten kegyelméből kiestek és Krisztus azoknak semmi hasznokra nem lészen. És, hogy e dologra nézve kevés szóval sokat mondjunk: mindazt, mi Urunk Jézus Krisztus megtestesülésének (incarnatio) titkáról a szent irás alapján megállapittatott és a négy első, úgymint nicáai, konstántinápolyi, efezusi és kálcedoni legnevezetesebb zsinat symbolumaiban s határozmányaiban, valamint Athanasius symbolumában és minden ezekhez hasonló hitformákban egybefoglaltatott - : mindezt igaz szívvel hiszszük és teljes nyíltsággal valljuk, 4