Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-04-04 / 14. szám

4-77 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 478 hogy a pap egyházában azt teheti a mit akar? nem egy kis hierarchiára mutat ily nézet ? Az oly lelkész, a ki oly mindenható hatalmat gyakorol vagy gyakorolhat egyházában, az természetesen egy kis pasának vagy pápának tekinthető egyházában. Gondolják meg protest. paptársaim, hogy hazánkban a vallásszabadságnak keresztülvitele csak rövid idő kérdése ; s ha önök azt hiszik, hogy egyházaikban azt tehetik, a mit akarnak, akadályokat gördíthetnek ott, a hol akarnak; nagyon könnyen megtörténhetik, hogy azon tán nem sokára elérkezendő vallásszabadság idejében az oly hatalmas és akadályoskodó papokat híveik a faképnél hagyják. Mind a mellett, hogy Magyarországban a vallásszabadság még nem mondatott ki, még is látjuk szaporodni a nazarénusokat és baptistákat. Ujolag tehát csak arra kérem Nagytiszteletűségedet, lenne szives fennti ügyben, ha bár röviden is, felvilágosítással és nézetével szolgálni, nem nézvén sem barátságra, sem felekezetiségre, hanem csak az igazságra. Kármán József. A nagyváradi „lelkészválasztás." A •»Debreceni Protestáns Lap* márc. hó 13-án megjelent 11-ik számában a »Különfélék* rovatában, »Bihari* aláírással, egy ominosus tudósítás látott világot *A nagyváradi lelkészválasztás* cím alatt. E tudósítás annak konstatálása után, hogy a f. hó 7-ikén történt »lelkészválasztáson* a győztes CsáJc Máté vésztői időközi lelkész lett, 200 szavazattal, IBögös Lajos 138 és Sipos Imre 35 szavazata ellenében, olyan dolgokat mond el a lefolyt választás eseményeinek, helyesebben : előzményeinek kapcsában, a melyeket lehetetlen jogos megbotránkozás nélkül olvasnia bárkinek is, a kiben még a jogérzetnek s az egyházi »ékes és szép rend« felől táplált fogalmaknak csak paránya is található. Megdöbbentett, sőt megbotránkoztatott e közlemény engem is, és pedig annál inkább, mert a nevezett egyházi lapnak általam különben igen tisztelt szerkesztősége, még csak egy árva szóval sem látta szükségesnek a közleményben foglaltak felett véleményét nyilvánítani. Adta ugy, a mint vette : szórói-szóra, hidegen, gépiesen, akárcsak egy réztrombita vagy telefon adja tovább a belefuvott hangot. Sőt az azóta (m. hó 20 és 27-én) megjelent 12—13-ik számokban sincs e dologról emlékezet. Es már épen e körülmény az, a mely engem arra birt, sőt mintegy kihívott, hogy a Nagyváradon legközelebb lefolyt lelkészválasztás felől megjelent közleménynyel érdeme szerint foglalkozzam, s egész meztelenségében feltegyem azt, az ev. ref. egyház közvéleménye itélőszékének e lap által is jogosan képviselt boncoló-asztalára, hogy valamiképen a mai napság nagy keletnek örvendő agyonhallgatási és elsimitási taktika segélyével, tisztességes eltakarításban ne találjon részesülni ez is, mint már annyi más, igazán kórveszélyes hulla. Mert én nagyon veszélyes, vagy legalább ís gyanús jelenségnek tartom azt, hogy napjainkban annyi sok visszaélést, annyi törvény- és szabályzatsértést, jóformán büntetlenül, nemcsak, de a sajtó által is hallgatással fogadtatva, egészen simán, jóképpel követhetnek el egyesek és egyesületek, és pedig nemcsak politikai, hanem egyházi és iskolai ügyekben is. Mit bizonyít az a jelenség legelsőbben is? Ázt, hogy kezd az emberekben meggyengülni a >szűz« igazság, a tiszta erkölcs és jogérzet alapja: a komoly lelkiismeret és öntudat szava, s lassanként egy kölcsönösen szemethunyó érdekszövetkezetté alakul a társadalom, a melyben ez az első és főtörvény *Jcéz kezet mos!*; a második pedig hasonlatos ehhez: »ne azt nézd, hogy init mond, vagy cselekszik valaki, hanem azt nyomozd ki, azt tudd meg mindenekelőtt, hogy kicsoda az a valaki/« Mintha csak a közvélemény veszteni kezdené kedvét és bátorságát a nyilt itéletmondás nehéz munkájához. Ma legfeljebb a köpeny alatt, magunkban dohogunk, ha valamiért méltán megbotránkozunk; de nyíltan szemébe mondani a kárhoztató vagy rosszaló szót a megbotránkoztatónak, még ha mindjárt a *papi fejedelmek* és »törvénytudók* közül való lenne is az illető: no már erre nem vállalkozunk, vagy legalább is nincs bátorságunk hozzá, ha épen a jó szándék szép csendesen ott lappang is szivünk redői között. »Minek tegyem azt?* mentegetjük magunkat magunkkal szemben; »hisz még azt találnák mondani: goromba, durva, áskálódó, összeférheti en, gyanúsító vagyok 1 Aztán csak magamnak szereznék vele bajt, vagy kellemetlenséget; boszút állhatnának rajtam az illető és érdektársai. Szóljon más is, ne csak én 1 Hiszen más is látja, tudja a visszaélést. Miért kelljen csak épen nekem szólanom ? Ne szólj szám, nem fáj fejem!* íme, igy vagyunk mai napság a mi igazmondásunk-és őszinteségünkkel. Hagyjuk a dolgokat menni a vert, a megkoptatott uton, ha mindjárt balfelé fordult is a szekér rúdja. Majd eszére tér a világ, ha nyakig belekerül a bajba! Mundus se expediet! Annyi bizonyos, hogy kényelmes, egy modern stoicushoz illő világnézlet az, a mely a mai társadalmat ekként uralma alatt tartja. De ki tehet róla, ha mégis nem mindnyájan vagyunk képesek e kényelmes elv szolgálatába állani, s felróható-e nekünk, ha már vérmérsékletünk tiltakozik az ellen, hogy a visszaélések és jogtalanságok láttára némán keresztbe fonjuk karjainkat, s lemondólag azzal tartsunk, hogy : minden úgy van jól, a mint van ! Nekem legalább, egész életemben meg volt az az öröklött szokásom, hogy minden igaztalanság, minden ártatlanul taposott és üldözött ügy vagy egyéniség szenvedésének látása arcomba kergette a vért, s úgy éreztem, hogy szivem elszorult mindannyiszor, va'ahányszor az élet Golgothájának kínos keresztjén függeni láttam a jellemet, az elvek szilárd bajnokát, s boldogtalannak tartottam volna magamat, ha az enemű szenvedések számára, ha már egyébbel nem, legalább részvétem, osztakozásom könyeivel nem adózhattam volna. És bizony, sok keserűséget okozott nekem ez a tulajdonságom. Sok félreismerés, még több üldözés lett ezért az én osztályrészem, s be kell vallanom, hogy a világ szerint való kedvesség, dicsőség és vagyonszerzés szempontjából tekintve, aligha el nem tévesztettem az utat örökre ! De hát. . . mégis csak jól van ez így! Most veszem észre, hová tévedtek gondolataim. Nekem egy visszaéléssel, illetőleg egy botrányos »lelkészválasztással * kellene leszámolnom, s ime, majd bele mentem a világfájdalom tengerébe. Ideje, hogy visszatérjünk a kiindu'ási ponthoz! Nos tehát, nézzük csak azt az ominosus választási közleményt közelebbről. »A választás előtt egy héttel — igy szól a tudósító — Bőgős Lajos neve hangoztatott az egész gyülekezetben, azonban a vésztői zavargós viszonyok megtudása után s különösen azon tapasztalat folytán, milyet a Vésztőn mult hó 28-dikán járt paphallgató küldöttség magának szerzett, mely tapasztalat megerősítette ama hírt, hogy a vésztői gyülekezet tárt karokkal fogadná az uj lelkészt Kun Bélát, ha Váradra Csák Máté lenne meg-