Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-02-21 / 8. szám

240 a mit az imádságról tudnunk okvetlenül szükséges. Különös súlyt kell még fektetnünk a 19. §-ra, melyben az uri imádság jelleméről s értékéről értekezik. Tudjuk, hogy Urunknak ezen imádságáról több tanulmány jelent már meg, minden oldalról meg van az világosítva, de mind azt, a mi annak lényegére vonatkozik, szerző öt rövid lapon oly szépen kidomborítva adja elő, hogy ez imádság jellemével s értékével teljesen tisztaban lehetünk. Azt p. o. hogy e szakaszban, mely még az elméleti részhez tartozik, egyszersmind gyakorlati utasításokat is ád, nem róható föl hibául, mert azt a tárgyalás logikai rendje követeli; habár csekély módosítással az »Uri imádság* elmondására vonatkozó szabályokat illő helyén, a gyakorlati részben kellett volna előadnia. Ez azonban semmit sem von le, sem a rendszerből sem a tanácsok nagy fontosságából. Azt azonban, hogy az »Uri imádság«-ot meg kell szoknunk könyvnélkül mondani, senkinek sem mérnők tanácsul adni, annyival kevésbé mérnők követelni. Hazánk leghirnevesebb szónokai közül többen olvassák. A minek meg van a maga természetes oka, s ez az, a mire maga szerző is reflectált, t. i. hogy itt kerülni kell minden nyelvbotlást s a konyvnélkül mondással egyik is másik is ki lehet annak téve. Mindenesetre hatásosabb konyvnélkül mondani, de inkább olvassuk, mintsem hogy az úgyis elterjedt adomáknak uj tápanyagot szolgáltassunk. A ki biztos maga felől, ám tegye, de ki tudja nem adhatja-e magát elő oly körülmény, mely figyelmét megzavarhatja s itt egyetlen botlását is észreveszik. Én p. o. az Uri imádságot mindig konyvnélkül mondom s nem szégyenlem bevallani, hogy volt rá egyszer eset, hogy egy temetés alkalmával, közelemben egy nő épen az imádság mondása közben ájult el s az áta'ános zavar közben egy kérést kihagytam. Ugyan kivel nem történhetik meg ilyen? Az egyházi beszédben tehetünk egyes hibákat, megfordíthatjuk a mondatot, de az Uri imádságot mindenki tudván, azon változtatni nem szabad. A ki tehát magában nem bizik s csak a legkisebb kételye van is, inkább olvassa azt, mert hiszen attól nem tarthat, hogy azt higyje felőle gyülekezete, miként ő a?t nem tudná elmondani. Szükségesnek tartjuk még azt is megjegyezni, hogy az >Ámen«-ről irt magvas megjegyzéseket minden erőszakolás nélkül be lehetett volna e fejezet zárkövéül illeszteni, akkor legalább ez a sokat kifejező zárszócska nem mint különálló függelék szerepel. Ha azonban szerző ez által azt akarta mintegy jelképezni, hogy az ő művének is »Amen« legyen mintegy fényes tetőzete, az ellen sem tehetünk kifogást, de annyit mindenesetre kiemeltünk volna az ő helyén, hogy az imádság s egyházi beszéd berekesztésekor ne mondjuk mintegy gépiesen az Áment, de legalább két másodpercnyi szünetet tartsunk, hogy igy annak jelentőségét ösztönszerűleg érezze a gyülekezet, mert ha csak hirtelen odavetve mondjuk, ebből nem azt érti meg, hogy »ugy legyen,* de arra magyarázza, hogy ez azt jelenti, miszerint imánknak, beszédünknek végét szakítottuk. Igaz, hogy végét szakítottuk az Ámennel, de mi ezáltal nem ezt óhajtjuk jelezni; mi az »ámen«nel mintegy megakarjuk pecsételni az általunk elrebegett igéket. Illő tehát, hogy egy kevés szünetet tartsunk. Eljutottunk a mű gyakorlati részéhez, hol szerző teljes otthonossággal forgolódik, hol első tekintetre ráösmerhetünk a gyakorlati theologia tanárára. Husz cikkelyben tárgyalja, mindenütt példákkal illusztrálva az imádság készítésének külső szabályait, mintegy technikai segédeszközt nyújt tanítványainak, hogy azok, kik hivatást éreznek magokban, minden követelményeknek megfeleljenek ; azokat pedig, kik mint fenntebb említők is, ily szellemi organummal nem rendelkeznek, megóvja legalább a nagyobb tévedésektől. Mig nézetünk szerint az elméleti rész csak olvasmányul szolgálhat s azt tantárgyul fölvenni igen nehéz do'og, a gyakorlati rész, ezen elsőnek gondos átolvasása után, a lelkészjelöltek sőt a lelkészek számára is szükséges tankönyvül szolgálhat s kell is hogy szolgáljon, mert igaz ugyan, hogy vannak nekünk kitűnő imádságaink, de csakugyan jőnek elő körülmények, midőn bizonyos esetekben mintegy utalva vagyunk arra hogy saját imádságainkkal lépjünk a közönség elé. E gyakorlati utmutatások át- meg áttanulmányozása, továbbá az előttünk ismert példányimádságok szemelőtt tartása mindenesetrefokozza tevékenységünket s megkönnyíti munkálkodásunkat. Teljes meggyőződéssel írhatom, hogy ha e mű ezelőtt husz évvel jelenik vala meg, nem kerül annyi nem-imádság mint állítólagos imádság kezeink közé. De mikor ezt őszintén beismerem, másfelől azt is kimondom, hogy tanitsuk be bár szórói-szóra e tantárgyat, tegyen ebből kitűnő vizsgát a hittant hallgató, ha benső hite nincs, mit itt külön szellemi orgánum gyanánt jeleztem, e munka az ilyet imádságkészitésre meg nem tanítja, valamint lehetnek olyanok is, kik ha e könyvet kezökbe sem veszik, még is írhatnak jó és szép imádságot, mint irtak eddig is. Ezzel nem azt állítom, hogy e munkára szükségünk nincs. Nagyon is ideje volt, hogy az imádság a theol. irodalomban mint külön tantárgy foglaljon méltó helyet; csakis annak óhajtok kifejezést adni, hogy a külső szabályok merevségére ne építsünk mindent. Belső charisma segélyével készíthetjük imádságainkat, a külső szabályok pedig figyelmeztetnek, hogy az átérzett eszméket szabatos formákba öntsiik. Főként ez célja az imádságtannak is épen ugy mint a költészettannak. Égyik sem teremt sem kitiinő imaszerzőt, sem valódi költőt, de azokat, kik hajlammal vannak felruházva, tökéletesiti, idomítja. Csikynek műve oly fokozatosan vezet fokról-fokra, hogy a láthatár mindinkább tisztul körültünk. Sejtettük, sőt tudtuk is, a mit elő ád, de nem annyira öntudatosan, mint ha azt most igy formába öntve előttünk találjuk. Az imádság egyes alkatrészei, a negativ a positiv követelmények oly szoros egymásutánban advák elénk, hogy e segédeszközzel kezünkben szivünk szárnyalása sokkal szabadabb, holott látszólag e szabályok kötnek, de tényleg mutatják az irányt, melyet kerülni, azt is, melyet követni tartozunk. Távol legyen tőlem a túlságos magasztalás. Ehhez nem értek, mert a mint alább jelzem, a hiányok előtt sem hunyok szemet, azt jó lélekismerettel mondhatom, hogy e műnek nem szabad hiányoznia prot. lelkész könyvtárából, s igazat ad nekem bárki is, a ki azt gondosan átolvassa, hogy kivált a gyakorlati rész hasznos és szükséges tanácsokkal gazdagít. De hát a bírálónak kötelessége nagyító üvegen keresztül keresni a fogyatkozásokat is, s még akkor is, ha ő jobbat nem Írhatna, reá mutathat egyes tételekre, melyeken ő fennakad, melyeket más alakban óhajtana látni. Eltekintve attól, mit már emliténk, hogy a bölcsészekkel való vitatkozás érveit bátran kihagyhatta volna, s oly kifejezések, hogy Istennek Ígéretei pályadíjak az ő kezében a lélek erőinek ösztönzésére (79), azon felül, hogy emberiesités színezetét hordják magukon, még kicsinyesek is. Az imádkozó nem várhat, nem követelhet pályadijat. Az ő kötelessége megnyugvás Isten akaratán, akármi következék is be; s ez a megnyugvás nem pályadíj, de az imádkozásnak természetszerű következménye. • • • ; • : Igy az imádság fogalmának meghatározásánál jeízi ugyan, hogy kifejezzük az Isten akarata szerinti kíván-