Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-12-27 / 52. szám

Kint az utcán, a nézők nagy tömege már régóta várakozott szorongó előérzelmek között; és midőn végre hallatszott a kiáltás »jönnek ! jönnek !« s midőn dr. Welsh, dr. Chalmers és dr. Gordon nemes alakjai feltűntek, a sensatio, mint villanyütés futott végig az óriási tömegen, s a hosszan tartó lelkes örömrivalgás, mely az utcán végig hangzott, jelentette, hogy a nevezetes esemény megtörtént. Előzetes intézkedések nem tétettek körmenethez ; mert a papoknak erős óhaja volt, hogy minden hűhó lehetőleg kikerültessék. De most nem volt választás. A tömeg mindkét oldalon visszahúzódott, csak akkorka tért nyitva, hogy hármasával, négyesével elfértek rajta ; s úgy szilárd sorokban a processio megindult, minden oldalról a legmélyebb meghatottság őszinte kifejezéseivel találkozva. Brown Tamás lelkész, és több mások, a kivonulás után is visszamaradtak még egy kissé a templomban, különösen, hogy megfigyeljék a hatást, melyet e mozgalom a mérsékelt párt tagjaira gyakorolt. Dr. Cook és társai eleinte nagy nyugodtságot mutattak, de midőn látták, hogy a szakadás mily felette nagy mérveket kezd ölteni, szemmel látható zavar szállotta meg őket, mely némely esetekben valóságos rémületté és kétségbeeséssé fokozódott. Majd a templomot elhagyva s a menet sorai közé állva, látni lehetett, hogy a tömeg első lelkesedése már lecsillapodott, bár sokak szemében könyek ragyogtak még s a mély megindulás egyéb jelei voltak tapasztalhatók. De legszembetűnőbben mutatta a mozgalom nagyszerűségét a György-utcai látvány, melyen végig a nézők ezrei között egy megtöretlen hosszú vonal húzódott lassan előre, mignem eltűnt a távolban. Dunlop, az ev. párt egyik lelkes tagja ily megjegyzést tesz a menetről : »Az igazi méltóság-teljesség és erkölcsi súly valóságos áhítatot gerjesztett, mely — bár hallgatag nyelven — tiszteletteljes hódolatról beszélt; s minden lépten-nyomon, ha egy-egy tekintélyesebb atya vagy az ügynek egy egy kipróbált harcosa haladt el, akárhány födetlen főt lehetett látni néma tiszteletben meghajolva.* Nagytekintélyű emberek, megőszült agg férfiak tisztelettel emelték le süvegeiket, s mély megindulással hallatták az elvonuló papokkal könybe lábadó ezen búcsú szavakat: »Az Ur legyen velők 1* Isten vezérelje !« »Az Ur erősitse meg mindnyájukat és segítse diadalra nemes ügyöket?* Itt és amott, midőn egy egy kivált papnak felesége vagy gyermeke megpillanthatta férje vagy édes atyja bálványozott alakját, oly tettet követve el, mely egész családjukat hontalanná teszi és meglehet koldusbotra juttatja — keserű könnyekkel teltek meg szegények szemei, de a melyeket — mintha szégyenlették volna azokat — már a másik pillanatban a hit keze törült le. Sőt gyakran a meghatottság még érzékenyebb jeleivel lehetett találkozni. Igy midőn egy izben egy tiszteletet keltő agg lelkész vonult el, hirtelen a tömeg szétvált s egy fiatal leány szökött előre, megragadta az Isten ezen tiszteletreméltó szolgájának kezét, felemelte, megcsókolta aztán elbocsájtva, ismét a tömeg közé vegyült; mig az ősz aggastyán annyira elfoglalva lenni látszott saját gondolataival, hogy alig vette észre, mi történt vele. Ez ünnepélyes meghatottság azonban nem csupán az utcán hullámzó tömeg felett uralkodott, hanem élénken nyilvánult az egyebütt is Edinburg városában. Lord Jeffrey épen csendes szobájában ült olvasásba merülve, midőn egy valaki igy szólt be hozzá: »Nos mit szól a dologhoz? Többen, mint 400-an tényleg kiváltak.« Lord Jeffrey a kezében volt könyvet félredobva talpra ugrott és ugy kiáltott fel: »Büszke vagyok hazámra. Nincs ország a föld hátán több, hol ily esemény megtörténhetett volna.* II. A kivált derék papok buzgó serege, csakhamar a szakadás után gyűlést tartott, melyen szilárdul összetartva, nagy nyomatékkal hangsúlyozták királyuknak, a Jézus Krisztusnak koronajogait. Gyorsan és nagy elszántsággal döntöttek, számot vetve a következményekkel, melyek nyilván előre láthatók valának. Mert nem volt elég csupán körmenetezni az emberek magasztaló tömegei között, sem határozatokat hozni zajos gyűléseken : valóságos küzdelemmel állottak ők szemben, mit épen nem lehetett könnyű gyermekjáték gyanánt tekinteni. A papok — természetesen — a kiválás ténye által, mely a szabad egyházat létre szólította — elveszítették évi jövedelmeiket. E körülmény — feleséges és családos emberekre nézve, nem épen kicsiny baj volt; azoknak pedig, kik a korban már messze előhaladottak voltak, kettős fajdalmat okozott. Onkénytesen adva fel biztos jövedelmeiket, önkénytes segély nyújtás reményébe vetették minden bizodalmukat, a mit ők eddig gyakorlatból még nem ismertek. A nép, mely oly kevéssé gyakorolta magát eddig az önkénytes adakozás nemes munkájában, az állam-fizetés rendszerének káros befolyása alatt állott, miért épen nem nyilt valami örvendetes kilátás azok számára, kik jövőjükre nézve gyülekezeteik önkénytes adakozási készségére voltak kénytelenek támaszkodni. Némely esetben még azt sem tudták biztosan, lesz-e gyülekezetök vagy nem, minthogy volt hivcik könnyen arra határozhatták magukat, hogy megmaradnának az ó egyház kebelében. Minden a legkedvezőbben történt: a hívek követték derék pásztoraikat és a szabadság jól eső tudata által nemes buzgalomra serkentettek; de történhetett volna ez másképen is, azért sok kivált papnak el kellett készülve lenni azon szomorú eshetőségre is, hogy családjával együtt a legnagyobb nyomorral áll szemben. Leverőleg fájdalmas és aggasztó körülmény volt a papra nézve a régi megszokott parochia elhagyása. Az volt az ő háza, családjának édes otthona, tanulmányainak helye, sok esetben élethosszig tartó lakása. A kertecskétől, annak utolsó rögétől is búcsút kellett venni, s a becsületes jó férfiúnak és jámbor feleségnek távozniok kellett. De hova, merre? Ez volt a kérdések kérdése. Sok faluban, a lakosság nagy száma miatt, egyetlen üres ház nem volt található, gyakran még részben sem ; több helyt pedig nagyon jó volt, ha kunyhókat vagy csak félszekeret is kaphattak menhelyül; mig a legtöbb esetben a nagy birtokosok hallatlan embertelensége még azt is megtiltotta a bérlőknek, hogy az Istennek ezen hű szolgáit egyáltalán védelmökben részesítsék. Birtokaikból való kiűzéssel fenyegették őket, ha valamely szabad egyházi papnak letelepedést engednek. Igy a pap sokszor kénytelen volt mértföldekre menő távolságban lakni gyülekezetétől, s ezt a fáradságos hoszszú utat mindannyiszor meg kellett tennie, valahányszor prédikált, vagy cura pastoralis szempontjából híveit meglátogatta. Kétségtelen, hogy az időjárás viszontagságainak ennyire kitétetve, sokan elhaltak meghűlés következtében ; mások pedig temérdeket szenvedtek szűk, nedves, széljárta lakásaik miatt, melyekkel kénytelenek voltak mégis beérni. Egy-két példa élénken fogja feltüntetni azt a szánalomgerjesztő sanyart, melyet e szegény, hitbuzgó papok kénytelenek voltak átszenvedni.