Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-12-20 / 51. szám

hessék, a nélkül, hogy nemzeti avagy vallásos sajátosságaik valami kárt szenvedjenek. Ez tudvalevőleg megváltásunk legszebb és legnemesebb gyümölcse és egyúttal utolsó célja is. Ugy látszik a szlávolcnak kiváló rendelte tésük az, hogy az Ur ama magasztos ígéretének óráját és pillanatát: et erit anum ovile (t unus pastor, bekövetkezni siettessék.« Kétséget nem szenved, hogy mind a két főpap azért oly buzgó egyházuk két fődogmáján Wereschagin képei által elkövetett sérelem elháritác

ában, mert félnek, hogy hasonló merényletek által a fentérintett Ígéretnek az egy akol és egy pásztorról beteljesedése nagyon-nagyon távol időre elodáztatik. Hozzáfér azonban kétkedés azon körülményhez, valljon a két főpap megegyezik-e egymással azon székhelyre nézve, hol az egy pásztor trónja felállittassék maradandóan és változatlanul, igy minden zűrzavar nélkül körüle az egy akol is létesüljön. Ganglbauer bibornok alkalmasint Rómához fűzi e tekintetbeni reményeit, a mint az állása is magával hozza, holo't Stroszmayer püspök valószínűleg vágyaival Moszkva vagy Szt.-Pétervár körül lebeg, a mint ezt nyilatkozatából sejthetni. A Wereschagin képei ellen való erélyes tiltakozás ennélfogva azért akarja megóvni a szent család szeplőtlenségét, mert Ganglbauer azon alap megrázkódtatását félti, melyen Róma világkormányzó tekintélye felépült; Stroszmayer ellenben attól tart, hogy ha a keresztyénség évezredes, világösszekötő kapcsai a szláv népek avatottjaitól a szabad gondolkodás eszközeivel széttöretnek, akkor az egy akol a szláv nyelv hivása által ép oly kevéssé létesül, a mint eddig a latin nyelv hívására megalakulni nem tudott. Mennyivel kellemesebb, gondnélkülibb álláspontot foglal el e tekintetben a protestantismus. Minket Wereschagin képei legkevésbé sem riasztanak fel vallásos meggyőződésünkből. Mi, a ha'adás talaján építvén fel anyaszentegyházunkat, a vizsgálódás, a szabad gondolkodás nehéz, ernyedetlen szellemi munkálkodást követelő iskolájában nevekedtünk fel Mi tudjuk, hogy a Krisztus Istenségéről szóló dogma kife'tése körülbelül 400 évet vett igénybe. Közreműködtek e kifejlésnél a gnostikusok, a nazaránusok, az ebioniták s mind azon pártok, melyek az idevágó vitatkozások által keletkeztek. Fáradoztak e körül Athenagoras, Irenáus, Justin, Tertuüan, Origenes, az alexandriai Dionysius, Arius, és a midőn az egész keleti egyház azon óriási harcba belépett, melyben a keresztyénség jelentősége a monotheismus fennállása ellenében forgott kérdésben, 325-ben a nicáai zsinaton az ariusi isten-teremtmény visszaveretett és a lényegegyenlőség lett győztes, melyben az alárendeltség fogalmának is jutott még hely. Igaz, az e fontos és alapvető kérdés körüli tudományos harcok most még hevesebbek lettek. Athanasius a lényegegyenlőséget már teljes istenegyenlőségnek vette, és a lényegazonosság közönséges és elterjedett fogalma egyidőre az athanasiusok ellenmondása által az ariánusok fogalomkörébe szoríttatott be. A győzelem sokáig ingadozott s az egyház meghasonlott. Elvalahára a fiu istenegyenlősége győzött, de emellett az istenegység fenntartatott s az atya mint a fiúnak örökkévaló kútfeje elismertetett. A konstantinápolyi zsinat 381-ben, melylyel majdnem összeesik Nagy Theodosius trónralépte, azon közvetítésnek a győzelme, mely a zsidó monotheismus és hellen polytheismus között jött létre. Igy Kristus Istensége kétségbevonhatlanná lett, de a dogmafejlesztők megdöbbentek törekvésük magasztos eredményén s most főgondjukat arra fordították, hogy Kristusban az istenember lényegét tüzetesen meghatározzák. Azonban az e kérdés körüli fáradozások még a protestáns theologiát is foglalkoztatták s általában ma is befejezetleneknek tekinthetők. Ha most már mind eme jelenségeket protestáns álláspontunkról összevetjük azon evangéliumi helyekkel, melyek Jézus testvéreiről említést tesznek, bizonyos, hogy mi nem átkozzuk ki azon laikus művészt, ki, a dogmafejlődésről tüzetes tudomással nem bírván, egy oly művet alkot, mely az evangéliumok valamely mondásának megfelelő ugyan, de a dogmai felfogást nem ábrázolja. Az, hogy Máténál XIII. rész, 55. versében Jakab, Jóses, S;

mon és Júdás Kristus testvéreinek neveztetnek, avagy hogy a monda Esthert és Thámárt Kristus nővéreiként mutatja fel előttünk, rég ismeretes dolog, de mint eddig nem, most sem lógja zavarni a karácsoni tiszta örömünket, melynek eleibe megyünk. Kegyelettel tekintünk vissza azon családi körre, melynek öléből az irgalmas Isten minket a megváltóval megajándékozott s még akkor is, ha csak a rationálisták nézete volna a való, mely szerint a szegényes kunyhóban született megváltógyermek csak azt jelképezné, hogy minden gyermek Istenből születik s megváltó lehet, ha Róm. I. 1. folytán a szent lélek által felavattatik, ezen családot minden tétovázás nélkül szentnek mondanók. Es ha visszatekintünk a keresztyénség gyakori botlásaira, avagy saját, gyakran tévesztett utainkra, nemde egyetértünk Augustinus vallomásával: »Et quaerebam viam comparandi roboris quod esset idoneum ad fruendum te; nec inveniebam, donec amplecterem mediatorem Dei et hominum, hominem Christum Jesum, qui est super omnia Deus benedictus in saecula, vocantem et dicentem: Ego sum via, et veritas, et vita!.* De ne tekintsünk semmerre! Tegyük félre a dogmatikai szőrszálhasogatásokat; ne gondoljunk az egyházi tekintély kényeségével; vegyük a nagy, páratlan történelmi jelenséget ugy a mint van s kérdezzük: megsérthető-e egy vagy más sajátságos felfogás által egy oly család, melynek elsőszülöttje emigy mutattatik be az angyaltól az emberiségnek: »Ne féljetek! mert ime hirdetek néktek nagy örömöt, mely az egész népnek öröme lészen Mert született néktek a megtartó, ki az Úr Krisztus a Dávid városában. És hirtelenséggel jelenék az angyallal mennyei seregeknek sokasága, kik az Istent dicsérik és ezt mondják vala: Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek 1 és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat 1 ?« Nemde, oly családot megsérteni, tekintélyét megsemmisíteni nem lehet, mert ez szent-család! Bierbrunner G. BELFÖLD. Egyházlátogatás. (Vége). Itt közbe vetve legyen mondva, az egyházi számadások átnézését a 134. §. a) b) pontban foglaltak közt itt is a közepe táján irja elő, tehát nem első sorban* s épen azért az egyházlátogatók sem szokták első teendőjükül tartani, hanem a többiekkel együtt szintén fontosnak ismervén ezt is — az egyházmegyei közgyűléshez beterjesztetni szokott jegyzőkönyveikben a következő sorrendet tartják szem előtt »Vallás erkölcsi élet« »Iskolai vagy népnevelési észleletek* mint a melyek szorosan az egy-