Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-02-01 / 5. szám

De még feltűnőbb, hogy micsoda logikai következtetéssel lehet a 16. §-ból azt az értelmet facsarni ki, hogy a lévai lakos nem köteles fegyverneki birtoka után ez utóbbi helyen egyházi adót fizetni. Hisz e § igy szól: ^Ha a ref. egyház valamely tagja, illetékes egyházközségén kivül, más egyházközségben, illetőleg községekben is rendesen és állandóan viseli az egyházi terheket: ott az egyháztagokat illető jogokat is gyakorolhatja.* Ez a fennforgó esetre alkalmazva azt teszi, hogy ha Sz. lévai lakos Fegyverneken rendesen és állandóan viseli az egyházi terhet: befolyhat annak az egyháznak minden ügyeibe, bir szavazattal egyházi hivatalnokok választásánál, tanácskozásoknál: nem lehet őt onnan kizárni s e jogától megfosztani. Ez a § hát nem kötelességeket ró, hanem jogokat ad annak, ki, bár máshol lakván, az illető egyházban is visel terheket. Van rá eset, hogy máshol lakó s az egyházi terhet lakhelyén is viselő birtokos, be akar folyni azon másik egyház ügyeibe is, a hol nem lakik ugyan, de birtoka van, mely után az egyházi adót viseli. A popule nem ösmeri el ebbeli jogát s kizárja a lelkészválasztásnál. >Nem ide való, menjen, a hol lakik, ott válaszszonl* Az ilyenek hivatkoznak e §§-ra; de hogy a lévai esetre mikép hozhatott ebből a kerület felmentő Ítéletet? együgyü elmémmel meg nem foghatom. Mindezekből azonban, személyeskedés nélkül és sine ira et odio, azt akartam kitüntetni, hogy az itt felhozott törvényeinkhez, különösen az adózásról szólóhoz, hozzá fér egy kis szó s nem árt egy kis revisio vagy legalább értelmezés. Szentkúhj Károly. j TÁRCA. Rómáig és vissza. (Folytatás.) E hires templom bejáratánál megállva, eszünkbe jut, hogy mily nevezetes esemény színhelye volt az egykor. Nagy fénynyel ült a pápa trónján — olvassuk a történet lapjain — a Márk-templom kapuja előtt, kardinálisai és a velencei nagy tanácstól körülvéve. Rőt szakálú Frigyes német császár pedig, hogy kiengesztelje a pápa haragját, királyi palástját levetve közeledik s nagy alázattal térdre borul, hogy a pápa lábát megcsókolja. De a hatalmában elbizakodott pápa ezzel még meg nem elégedik, hanem hogy Frigyes megaláztatása teljes legyen, lábát a császár fejére téve, a XCI. zsoltár 13-ik versét idézve, nagy kevélyen szól: »Az oroszlánon és az áspis kígyón jársz; megtapodod az oroszlán kölyköt és a sárkányt.' Mesés dolgok 1 Hova tűntek el szép napjaid, büszke Velence, hova lett világra szóló hatalmad Krisztus helytartója. Szolgák szolgája. Ilyen aláhanyatlott dicsőségről beszél a szt. Márktemplom melletti hajdan hires Doge-palota is. E nagyszerű épületben ülésezett egykor, királyi fénynyel körülvéve, a velencei köztársaság sorsát intéző hatalmas »nagy tanács«, élén a fejedelmi tekintélylyel bíró Doge-val fdózse) a köztársaság fejével. Ma már boldog-boldogtalan ráléphet az »arany lépcsők«-re s járkálhat a fényes termekben, hova egykoron csak a kiválasztottak, a nagy tanács tagjai léphettek. Boldognak érzem magamat én is, hogy szinről-szinre láthatom e fényes csarnokokat, melyek annyi dicsőségről regélhetnének, ha szólni tudnának, s hogy gyönyörködhettem a festészet remek műveiben, melyek meglepik még a hozzá nem értőt is, ha mással nem roppant nagyságukkal, itt levén feltalálható a legnagyobb olajfestmény az egész világon. Ám a fénynyel mindenütt ölelkezik az árny. E fényes termekből egy fedett folyosó vezet keresztül a csatornán, a szomorú emlékű »sóhajok hídja*, melyen az elitélteket vezették a másik épületben levő, szintén szomorú hirre vergődött »ól!omtető« alatti börtönökbe, honnan nem volt többé visszatérés. Szorongó kebellel botorkáltam a keskeny folyosókon s a szűk csigalépcsőkön fel és le a siralom e gyászos helyein s ugy tetszett, mintha mindenfelől a sok ártatlanul elitélt vagy a legkegyetlenebb büntetésre kárhoztatott szerencsétlenek kétségbeejtő jajkiáltásait hallanám. El, el e szomorú helyről, ki a szabadba, a tenger hullámzó kebelére — a tengeri fürdőbe. Félórai hajózás után a Lídó-ra érünk, mely hosszas keskeny földterület s a nyilt tenger haragos hullámaival szemben, a város védelmére szolgál. E hely a velenceiek legkedvesebb kirándulóhelye, hova a por és zaj elől, — akarom mondani : poros földet tapodni és zajgó tenger moraját hallgatni gyakran ki-kijőnek. No meg fürödni a tenger hánykódó kebelén. Követem én is az adott példát, neki bátorodva bevetettem magam a tenger hullám karjai közé. . . Egyszer csak a nyilt tengerről vad zuhogással közeledik felénk egy óriási hullám, elnyeléssel fenyegetve mindnyájunkat, ámde mi vig nevetés közt há'unkát fordítjuk a rohanó víztömegnek, s szinte sajnáljuk, hogy a másik pillanatban már ismét visszairamlik. De hosszas volna élményeimet mind leírnom. Csak még egyet. Épen vasárnap lévén, protestáns lelkész létemre idegen helyen sem felejtkezhettem meg az isten házáról. Olvastam, tudtam, hogy a protestantizmus Olaszországban s igy Velencében sem egészen ismeretlen. Csak magában Velencében mintegy 6—7 olyan hely van, hol a különböző nevű protestáns felekezetek, habár most még csak szűkebb körben, evangeliomi szellemben istenitiszteleteket tartanak. Olvastam arról is, hogy az olaszországi protestánsok úgynevezett »szabad egyháza« csak nem régiben vásárolta meg a sz. Margit templomot, mely azelőtt katholikus istenitiszteleti célokra szolgált s melynek ablakait, mióta a protestánsok bírják, már több izben kődobálással tisztelte meg a fanatizált katholikusság. Elindultam tehát e templomot fölkeresni. Sok szoros utcán s keskeny csatornahidon mentem már keresztül, de a keresett helyre csak nem találok. Végre megszólítok egy ácsorgó suhancot: »Barátom, nem tudja-e merre van a Margit-templom ?« — »Si, sí Signore!* (Igen, uram.) — »De nem katholikus, hanem protestáns templom az, a miről én szólok.« — »Si, si Signoréi* mondá ismét egész határozottsággal. Nem tudom, annak örültem e inkább, hogy most már célomnál leszek, vagy pedig annak a tapasztalásán, hogy ime, egy utolsó suhanc előtt sem ismeretlen immár e nagy katholikus városban a prot. név és prot. templom. »Tehát vezessen oda.« — Megszámlálhatatlan sok sikátor és keskeny