Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1885-11-08 / 45. szám
hát s a mennyiben téves, annyiban az ellentétes álláspontnak, a subiectivismusnak igaza van, mely elmélet egyedüli ismereti tárgyul az alanynak képeit hirdeti. *S valóban — mondja Böhm — a leggondosabb analysis arra vezet, hogy a subiectiv idealismus az absolut álláspont, melyből minden philosophiának ki kell indulnia, ha vissza nem akar esni a dogmatismusba.« Ez állítását Böhm nagy elmeéllel, s az ismeret kérdésére vonatkozó nézetek fölött való teljes tájékozottsággal okadatolja. Hogy a valóság egyenes felfogására nem vagyunk képesek, azt az ismerés titkos processusának megvilágításával először negatív uton mutatja ki, majd positíve fejtegeti ismeretünknek feltétlenül alanyi jellemét. »Az ismerés formáját s anyagát tekintve egyaránt teljesen alanyi munka. Mert az alanyba idegenszerű elem soha sem juthat, még pe dig egyszerűen azért, mert az alany önmagába zárt egység, a melynek mindene ő benne van s belőle fakad. Magából egyátalában soha ki nem léphet. Az ismerés munkája a képet hozza elő, mely épen ugy tisztán alanyi állapot. Nem képzelhető, hogy a képnek más tartalma legyen mint csak alanyi, más jegye az alanyin kívül. S igy a subjectivismus teljes joggal támaszkodhatik ezen tételekre: i) közvetlenül biztos reánk nézve csak az alany, 2) egyedüli ismereti tárgy csak az alany képei, 3) a megismerés munkája is alanyi. Azaz az ismeret kizárólag alanyi, anyaga és formája szerint egyaránt. Az alany képei azonban nem jelentenek alanyi állapotot, hanem tárgyat; minden kép ugyanis az öntudattól különbözik. Mig ugyanis az öntudat minősége szerint mindig egyforma, addig a képek minősége mindig sokféle s a kettő közti tartalmi különbségnél fogva minden kép az öntudat számára tőle különböző, más = tárgy. Az öntudat, saját tisztasága megőrzése céljából, e képeket mindig szembesiti magával, vagyis közvetíti. Ez által azok az öntudatnak nem magát az öntudatot, hanem mást jelentenek, vagyis tárgyra vonatkoznak. Igy p. o. a gyémánt alanyi kép, de az öntudattól különböző, azaz önálló tárgyat jelent. A képeknek e tárgyas vonása oly természetű, hogy az ismeretek csoportjaiban az önkényes alanyi és az önkénytelen tárgyi ismeretek különb ségét hozza be. A képeknek más a jelentésük, ha a a tárgy valóság, más akkor, ha a tárgy csak képzelődésiink szüleménye. De éppen a képeknek e jelentéséről feledkezik meg a subiectivismus s azért ez elmélet Böhm szerint bár igaz, de nem kielégitő, elégtelen. Meg kell tehát tartanunk a subiectivismus álláspontját, azt mondva, hogy az ismert tárgy csak a mi képünk, de meg kell toldani azon hozzáadással a tételt, hogy ezen kép nem öntudatunk által van előhozva, hanem nem tudatos kényszerűséggel A nem tudatosan készült kép, ez a szükségképen kihelyezett kép vagyis a tárgy, ezen képnek öntudatos felboncolása, utánképzése öntudatos formában, ez az ismerés. A kihelyezett képben vannak a tárgyas vonások, melyek annak az öntudattól való függetlenségét tanúsítják, s az ismeret mégis csupa alanyi tényezőkből alakul, a melyeknek csak jelentése tényes. Ez által menekülünk azon dilemmától, hogy önálló valóságra vonatkozik az ismeret, s mégis csak alanyi képekből alakul. Mert a nemtudatosan kidolgozott alanyi kép — ez az obiectiv — subiectiv ismereti tárgy. Ismeretünk e szerint a kihelyezett képeknek öntudatos utánképzésében áll s helyes, igaz lesz akkor az ismeret, ha egyezés áll fenn az ismereti tárgy és az ismertetés alanyi munkája között. Ha a mi ismerő munkánk ezen tárgyat lepi, azaz, ha az öntudatos utánképzés az öntudatlan közvetítés minden vonását birja, akkor az ismeret helyes, vagyis állításaink a tárgyról igazak. De miben jelentkezik ezen lépés ténye ? Az alanyi utánképzés akadálytalanságában vagyis az ellenmondás nem létében. A mi ismeretünk tárgya ugyanis a kép, melyet nem tudatos kényszerűséggel kihelyeztünk, — a mi ítéletünk róla akkor lesz igaz, ha ezen képnek nem mond ellen. Igaztalanná lesz Ítéletünk, ha azon szellemi tényezőknek ellenmond, melyek e képet előhozták. Azaz ismeretünk ellenmondóvá lesz az által, hogy a nemtudatos szellemi functiókkal, melyek képeinket létesitik, ellenkezik; mert akkor az öntudatos munka már, mint a nem tudatos. Az ismerés csak annak öntudatos ismétlése, a mit a szellem nem tudatos változás alakjában létesített és müveit. E két munkának meg kell egyeznie s az öntudatos utánképzésnek nem szabad ellenkeznie, bajvivásra kelnie azon tényezőkkel, melyek valamely tárgyas kép előhozásában közreműködtek. E tényezőket szerző functióknak nevezi és bemutatja azok főalakjait. Minden képben van egy vonás, a mely azt tárgygyá vagy tárgyakká teszi : Tárgygyá lesz a kép az által, hogy az öntudatot magával szembesiti, s ez azt mondja minden képről, hogy az alanyra nézve tárgy. Ezen alanyi vonás azonban nem az egyedüli ; sok képben van még egy vonás, mely okozza, hogy az alany a képet tárgyasnak, azaz egy az alany körén tul fekvő valóságot jelentőnek tekinti. Ez a tulajdonképeni reális, való létnek a vonása s az alany ezen működését, mely a képnek ezt a vonást adja, létezési mechanismusnak tulajdonítjuk. E létezési mechanismus eredménye az, hogy az alany kényszeríttetik arra, hogy a képet olyannak vegye, a milyen — önkényétől függetlennek, külső hatalom által tőle kicsikartnak, változhatatlannak minden erőködése ellenére is. A létezési mechanismus tehát azon kényszerérzetében nyer kifejezést, melylyel az alany ilyen önállónak kénytelen elismerni az általa nem tudatosan létesített képet. Ezen kép reá nézve végzetes, idegen, reális tárgyat képvisel. E mechanismust képezik az alany érzéki szervei s az öntudat mint végpontra, az idegpálya, s az érzéki és értelmi agycentrumok, mint ! közbeeső állomások. S a következmény ez. Ha valamely Ítéletben az állítmány azt mondaná, hogy az S, mely ezen kényszerérzetet nem hozta elő a tudatban, van, azaz mint reális valóság leledzik kívülünk, akkor ezen ítélet absolute hamis. Ezt nevezi Böhm létezési ellenmondásnak. Ezzel kiváltképen azon ellenmondás van megszüntetve, melyet a hallucinatió, álomképek, s a lelki kórságok természetéből szoktak meríteni. Ezek amaz alanyra nézve, melyben előállanak, valóságot jelentenek, csak mi reánk nézve betegségek. Ez azonban — mondja Böhm — épen a mi tanunk mellett szól. A tébolyodottak képvilága, a hová a hallucinátiókat is számítjuk, azon sajátságosságot mutatja, hogy a tébolyodottnál megszűnik a belső és külső képek megkülönböztetése, egyensúly áll be külső és belső közt, a mi egyrészt az érzékek elgyengüléséből, másrészt (és ez talán a fő) a belsőnek rendkívüli elkavarásából érthető. A tébolyodott azért minden képét kénytelen közvetiteni s azért minden képe rá nézve realitas. A beteg s a normális közvetítés közt a különbség csak az, hogy a betegnél a kényszerítés az organismus belsejéből ered, az egészségesnél kivülről. A hallucinatiók igaz tárgyas képektől ebben különböznek. De a létezés jelzője mindkettőben egy és ugyanaz : a közvetítés kényszerűsége. (Folyt, köv.) Dr. Buday József.