Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-11-01 / 44. szám

mondhatók is volnának, kivált kisebb falusi gyülekezetekben ; de annál jobb példányképek s elolvasásuk megtermékenyiti az elmélkedő agyat és a gondolatok nagy mennyiségével tömérdek más gondolatot ébresztenek fel. És örvendek, hogy ily beszédek jelentek meg s óhajtom, hogy folytattassanak, mert nagy szükségünk van mintákra, a melyek után formáljunk és formálódjunk. Bárkitől eredttek legyenek is e beszédek ; de a melyekben olyan tárgyalás van, olyan bizonyítás, mint az »Alamizsna* című beszédben, mely hatalmas, szívhez szóló, az értelmet meggyőző, az akaratot elhatározó szónoki magas emelkedettségével hat és épit; vagy olyan gondolat- gazdagok, mint az I. beszéd; vagy oly könnyen érthetők és gyakorlatiak, mint a II. a XI. és a XX. beszédek; olyan felségesen szépek, mint az »Istent szeretni*, a Ttízprobák, vagy az »Áron hallgatása« : akkor csak az az egy óhaj nyerhet kifejezést, vajha mielőbb állhatnánk a többi kötetek »vizének is mélységei felett*. Csak egy-két példát. Minő erőteljesen van pl. színezve és megdöbbentőleg igazán rajzolva az a sötét kép, mit »Az élet szenvedései« c. első tanításban ad, midőn mondja: »Fösvénység, gőg, nagyravágyás, féltékenység, irigység, bosszú, ezekből a vétkekből fonja a nyomorult emberiség az ostort, melylyel magát és másokat a vérig ver és miután magukat igy elkínozták, az érettebb korban érkezik a vénség, minden kedvetlenségeivel, nyugtalanságaival és üres panaszaival; az egyiket megsiketiti, a másikat megvilágtalanitja, az egyiknek emlékező tehetségét, a másiknak eszét veszi el, az egyiknek kezébe mankót, a másiknak pápaszemet ad, az egyik a mankón járni nem tud, a másik a pápaszemen nem lát, ennyi nyomorúság között végre érkezik a halál, melylyel küzdeni ereje nincs, ez feltaszítja és hogy láb alatt ne legyen, egy árokba veti, melyet mi sírnak nevezünk, ímhol az ember!* Általaban e két tanitás egyik legkimagaslóbb, legszebb két beszéde e kötetnek. Megrendülve állunk meg hatásuk alatt s összeroskadva omlunk le az Istenség trónja elé erőt, felemeltetést, biztatást, vigaszt onnan kérni s gyönyörűen vígasztal is meg azzal a gondolattal, hogy hiszen a szenvedés hiánya épen azt mutatná, hogy az Úr megfeledkezett rólunk és ezt igy világosítja meg : »Mikor az ember szőlőjét kiakarja irtani nem metszi, nem tisztogatja, nem választja, — hanem magára hagyja, nőjjön a hogy tud; de ha azt akarja, hogy teremjen, megmetszi, felkötözi és felesleges hajtásait leszedi. A szenvedések olyanok nekünk, mint a metszőkés a szőlőtőnek, — ha szenvedés nincs, jele, hogy Isten az embert magára hagyta.« (156. 1.). Vagy pl. »A vallásos civilisat;

ó« c. beszédben e szép hasonlat: »Elég a civilisatio pillangós fátyolából egy darabka, hogy e nagyszerű igazságokat (t. i. Isten, Jézus, evangelium, üdv, öröklét) szemünk előtt eltakarja, az egész nagy természet, az Isten nagy országa sötét leend, mint a vaknak örök éjszakája, hol homály szakad a ho mályra és határozatlan alakok űzik egymást a sötét felhők még sötétebb kebelében.« Rendkivül sok genialitás nyilvánul — se tekintetben is kitűnő példányul szolgálhatnak e beszédek, — a textusok választásában, a bevezetésekben s a felosztásokban. Pl. a figyelmet egyszerre megragadó bevezetés a Mát: XX: 6 alapján: »Nem volna-e kedvünk nekünk is igy ácsorogni, kivált ha tudjuk, hogy egy a fizetés, nem volna-e kedvünk letenni a munkát, a fáradságot és kezünket összerakva, lelkünk üdvösségéről álmodozni egész a sírig ? Nem ! én most az ellenkezőre kérlek és figyelmeztetlek, azt állitván, hogy igenis dolgoznunk kell Isten, felebarátunk és a magunk kedvéért.« Ugyanilyen a »tévelygések uralmának exordiuma. Vagy a felosztásra az Áron hallgatása c. beszéd felosztása, a midőn azt mondja : Áron hallgatása kifejezi a főpapnak nemcsak fájdalmát, hanem megalázódását, hódolatát is. Egy két kifogást azonban minden dicséret mellett sem hallgathatok el. Igy mindjárt az első beszéd teljesen elvont lélektani okoskodás s egyáltalában nem népszerű, valamint ilyen a »civilisatio vallás nélkül* c. beszéd, mely e mellett még irályában is homályos, nehézkes s a társadalmi viszony oknak benne adott rajza (182—183 1.) épen nem talál a mi helyzetünkre. Rendkívül erőszakolt dolog e textus felett »Monda pedig József az ő bátyjának: Én is félem az Istent« arról prédikálni, hogy »erkölcsi érzetünk teljesen soha ki nem alszik kehlünkből és Isten félelme nélkül is meglehet.a Ez a mellett, hogy homályos, nem textus-szerű és a tulajdonképeni főtétel, hogy »mi az erkölcs vallás nélkül* nincs gyakorlatilag, világosan bebizonyítva, az egész tárgyalás hiányos, szaggatott. Nem textusszerú a X. beszéd Mát: XI: 6 felett, mert nem arról elmélkedik, miért boldog, a ki a Krisztusban meg nem botránkozik, hanem arról, hogy mily rút bűn szégyeneim a Krisztust, mily káros a vallástalanság és mennyire megvetendő ama szokás, mely nevetségessé teszi azokat, kik ma még vallásosak. A kiadó is hibás cím alá tette e beszédet, nem az adott tartalomra, hanem a textusból önkényt kínálkozó főtételre volt tekintettel, holott nem e főtételről szól a beszéd. Az »Aron hallgatása« című beszédben vallástörténetileg nem igaz amaz állítás, hogy Izrael népének vallásossága, kivált Mózes idejében attól függött, hogy miként teljesitik a nagy törvényadó vallásos rendeletét s hogy miként tartják tiszteletben a cultus külszertartásait, mert a legalismus a fogság utáni judaismus terméke, az Esdrás és Nehemiás munkájának gyümölcse. Szokjunk már egyszer ahoz, hogy a múltról ne a képzelet képeit, hanem a történeti hűségnek megfelelő dolgokat hirdessünk közönségünknek! Továbbá a mennyire szép a maga symbolikus jelentésében ama történet, a mely szerint Izráel Józsué alatt az ellenséget mindaddig verte, míg Mózes ég felé kiterjesztve karjait, imádkozott s azonnal őt kezdték verni, a mint a nagy törvényadó karjai lankadni kezdettek: annyira degoutante ezt bizonyítékul és pedig döntő bizonyítékul hasznalni fel az imádság ereje mellett (168—169 1.). Birálói kötelességem kérni a kiadót a jövő beszédek érdekében, hogy miután ő rendezi őket teljesen sajtó alá s ha jól tudom még a correcturát is maga végzi, fordítsa figyelmét egy kics;

t a beszédek alakjára és irályára. »Forma dat esse rei« — igen sok esetben. Pl. a mi homilia, nem kellett volna synthetika beszéd formájában adni ; ilyen homiliák az »Áron hallgatása«, »az özvegy asszony fillérje* stb. Sok helyütt nem ügyelt kellőleg a pontozásra s igy e helyeket csak igen figyelmes olvasással érthetni meg; pl. sokszor e'őfordul, hogy elő-és utómondatok között, vagy a participiumos előmondatok után pontot hagy ott meg, mi a világosság rovására van. Annyi egy sajtó alá rendező kiadónak szintén meg van engedve, hogy egy kicsit az irályt is változtassa, ha t. i. csak arról van szó, hogy durvább, póriasabb, nem a templomi kathedra méltóságához illő kifejezések helyett kell szebb, finomabb, gyengébb s választékosabb szavakat tenni. Mily kellemetlen, visszataszító képzeleteket szül szószékből pl. ez : *a vallás tiszteletre méltó templomában ott lakik, ott költ, ott szaporít a tudatlanság és babona, mint a denevérek; »vagy más — ! legszelídebben mondva — pórias kifejezések, mint :