Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-11-01 / 44. szám

»egyszőrű családok« ; »ha az isteni gondviselés csinálta a szegényt* ; »torkig vagyunk« ; »trágárság* ; >köpedelem« vagy a »paráznaságnak«, oly töménytelen sokszor való emlegetése helyett az »érzékiség* szót ép ugy megértik hallgatóink. Abban az időben, mikor az agg Dobos stylusa képződésben volt, akkor még e tekintet ben az izlés nem volt oly kifejlett, mint most. Ha ő használta e szavakat nem csoda ; de ma már nincsenek megengedve irodalmi műben s helyettük igen alkalmasakat tehet a kiadó, a nélkül, hogy jogkörét átlépné. Hanem az aztán már ő általa ki nem javítható s egyenesen a szerző rovására esik, hogy a sok idegenszerű mondatszerkezet már akkor is árulója lenne a beszédek forrásának, ha e forrásokra a critica rá nem mutatott volna is. Határozottan fel lehet ismerni, hogy ez vagy ama mondat németből, vagy franciából van véve, mert a német vagy francia mondatszerkezetet viseli magán. Itt már nincs csakugyan Dobos. De hát néha szundikál jó Homér is 1 Épen mert az irály szépségére sok helyütt igen kevés gond van fordítva : annál valószínűbb, hogy e beszédek soha nem voltak kiadásra szánva, a mit még bizonyít az is, hogy egyik, másik nincs kereken kidolgozva, inkább csak vázolva, majd a hiányzó, az összekötő gondolatokat közbe szövi a szószéken s majd a mint a hatást látja hallgatóin, a szerint bizonyítja állításait tovább vagy korbácsolja fel az érzelmeket jobban. Es nagyon valószínű, hogy azok, a kik azt állították még a jelen munka kiadása előtt, hogy Dobos reá nyomja minden szavára a maga egyéniségének bélyegét, a kathedrából tőle személyesen hallották e beszédeket és ekkor tette reájuk azt a benyomást, a melynek még emléke alatt várva-várták e predikátiók megjelenését. Fájdalom, hogy e nyomtatott beszédekből hiányzik emez individualitás, mintha azt megmerevítette volna a sajtó erős vasnyomása. Fájdalom, hogy nem ragyogtatja az író a maga eredeti, szép, sokszor bizarr képekkel gazdag irályát, — érvényesíthette volna azt még szószerinti fordításban is és azt a zamatos magyarságot, mely elömlik pl. az önéletrajzon. Ebben valóban a próza Arany János. A hangulatban az a bizonyos keserűség, fájó lemondás, magába mélyedő mélázás, a jellemben inkább az elmélkedésre való hajlam, mint erős küzdés a tettek mezején. A magasabb, tisztább humor s a salakos gúny. Tőrül metszett magyarság. Vájjon nincs-e itt némi rokonság ?! Ha azonban fájlalhatunk is egyet és mást, a fájdalom felett sokkal nagyobb lehet örömünk, hogy irodalmunk ilyen beszédekkel gazdagodott s örömmel várjuk a folytatást. Kenessey Béla. •s>Az ember és világa. Philosophiai kutatások. Irta Böhm Károly, a budapesti ágost. hitv. evang. főgymnásium tanára. I. Rész: Dialektika vagy alapphilosophia. Budapest, 1883.« 282 lap. (Folytatás.) A philosophia épületéhez minden ismereti ág egyegy kővel járul s ki a tudományok mai fejlettsége által emelt ezen rengeteg épületben kellő tájékozottság, — el igazodottság — és otthonossággal mozogni akar: — annak mindenek előtt tisztában kell lenni a philosophia kiinduló és célpontja fölött. A philosophusnak ugyanis az egyes tudományok révén, ezek végeredményei gyanánt gazdag ismerettömeg áll rendelkezésére, mely az emberre s világára és általán a lét kérdésének megfejtésére, megmagyarázására vonatkozik. Hogy a nyert számtalan szellemi fonal lelkében össze ne kuszálódjék, hogy ismeretei érdekében magát igazolni képes legyen, hogy az ismerettömegnek kellő, szilárd alapot szerezhessen, a szétszórt ismereteket ez alapon rendszeres egészbe iktathassa : — okvetlenül szükséges, mindenekelőtt, az öntudatos philosophiának vizsgálat alá vennie azt, a mi valamennyi tudományt érint, t. i. az ismeretet magát. Az önmagát igazoló philosophiának kutatnia kell az ismeret mivoltát, alapföltételeit, az ismerés lefolyását vagyis azt, váljon az emberről s világáról nyert képeinkben minő szerepe van érzékeinknek, értelmünknek, magunknak, szervezetünk sajátos alkotásának és annak, mit külvilágnak, külső behatásoknak mondunk. Az ismeret problémáját minden öntudatos philosophiának meg kell előbb oldania, ha levegőbe építeni nem akarja tanait. Böhm szerint is a philosophia kiindulási pontja az ismeret, az ismeret lehetőségének s határainak kérdése. Az ujabbkori philosophusok legnagyobb része Kant után szintén ismeretelmélettel, gnoseologiával kezdék tanaik rendszeresítését. Az összes philosophiai rendszereket ismeretelméleti tekintetben Böhm két csoportra osztja s mielőtt saját elveit előadná, a kritikai módszer eljárása szerint, ezek nézeteit veszi beható vizsgálat a'á. Az első csoport szerinte a modern philosophiai empirismus, melynek alaptana az, hogy a dolgok lényege megismerhetlen s azért egyedül csak a tünemények ismerete lehetséges. E hitevesztett, desperált philosophiai empirismus 3 alakot mutat föl mai napság, a) A positivismus, Comte Ágost halhatatlan nagyságú alkotása, minden, a dolgok lényegére vonatkozó tant lehetetlennek, minden ez irányban forduló kutatást feleslegesnek tekint. Mi csak azon törvényeket ismerjük, melyek a tünemények egymásutánságában s egymásmellettiségében uralkodnak. Ez észlelhető és bebizonyítható törvények ismerete teszi pozitívvá a mi ismeretünket Bőhm elismeri e felfogás nagyszerűségét s igazságát, de szerinte Comte tanaiban nincs kellően igazolva az ismeret ezen megszorítása. A positivismus öntudatos igazolása Kant kriiicismusában rejlik s végrehajtjuk akkor, ha az ismeretek végproblemáját Kant szellemében fejtjük meg. b) Mig Comte egyáltalában nem veti föl azon kérdést, vájjon az, a mit mi ismerünk, valóban olyan-e, milyennek ismerjük? addig Spencer Herbert kritikai alapon kételkedik ismeretünk megbízhatóságában s kritériumokat keres az igazság számára. Ismeretünk egy ismeretlen háttér előtt kénytelen megállani (the unknowable); hogy mi ez? azt soha sem tudjuk, mert mi csak a tüneményeket ismerjük s ezeknek törvényeit rendeljük alá folyton magasabb és általánosabb törvényeknek. A legáltalánosabb tételt, mely nála az erő megtartásának elve, többé általánosabbnak nem lehet alárendelni s igy magyarázni sem. Bőhm Spencer ez álláspontját nem fogadja el, mert Bőhm szerint a philosophiának a tényeket meg kell magyaráznia, az ismeret alaptételeit érthetőkké kell tenni és Spencerrel szemben a következő kérdéseket veti föl : »Értjük-e Spencer »legáltalánosabb« tételét vagy sem? Ha nem, akkor egész ismeretünk rejtély; mert akkor hogyan érthetnék azon alárendelt tételeket, melyeket mi rendeltünk ala felsőbbeknek, mivel magyarázni óhajtottuk ? Ha igen, akkor a megértést bizonyára nem az alárendelés által nyerjük, hanem máshonnan és akkor a magyarázat problémáját újból elő kell venni s másként megfejteni. A tények az utóbbi mellett szólanak. Mert ha az általános magyarázni akar, akkor érthetőnek kell lenni, ha nem érthető, akkor nem is magyarázhat s így az ismeret lehetetlen. Minthogy azonban tettleg van ismeretünk, azért az általánost is kell értenünk s itt aztán az a kérdés áll elő: mi módon ?