Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-10-25 / 43. szám

tenni, tartandó rövid és egyszerű halotti elmélkedésem alapjául alkalmasnak találtam fölvenni a már meghallott szent igéket, mint a melyekben az élők számára hasznos tanúság, a megboldogult számára az örökélet szép reménye és a síró kedvesek számára tökéletes vigasztalás kútforrása nyílik. Elmélkedésemnek nem kell mesterkélt vagy erőszakos felosztást keresni. Maga a szent lecke három pontja három részre osztja ezt egészen természetesen, úgymint: I Csalatkozás. II. Csúfolás. III. Aratás. E részekben helyesen fejti ki a bibliai igazságot s helyesen alkalmazza tárgyához. Szép az »Anya felett« tartott beszéd. Belenyúl az életbe, a mint kell; példát mutat fel, a mint kell; ostoroz, tanít, a mint kell. »Alapige: Zsolt. CXXVII. — 3. Ime az Úrnak öröksége a fiak és az asszony méhének gyümölcse: jutalom. T. Gy. Gy. Az érzékeny szívű, becsületes lelkű ember minden koporsó felett — nem kérdve, hogy az kit fedez — megilletődve, részvéttel szokott megállani ; mert bárki nyugodjék abban a sötét hajlékban: ember, testvérünk, közös menynyei atyánk gyermeke az. De részvétünknek fokozódni s bizonyos tisztelettel kell párosulni akkor, midőn egy több gyermeknek éltet adott anya hajtja le fejét a halálos álomra! Hogyne? Hiszen még a jó és sok gyümölcsöt adó fának kidőltét is sajnáljuk. Hát az édes anyát, ki fájdalommal szült kedves gyermekeit, eme legnemesebb gyümölcsöket adja a társadalomnak, az egyháznak, a hazának ?!. .. Jelenleg ily tiszteletreméltó gyász hozott össze bennünket stb.« A szent igékre térvén át, fejtegeti I. E szavak történelmi eredetét. II. A bennök rejlő igazságot. Korunkat, szól a szerző, igen sokan — és részben méltán — a polgári szabadság és vallási türelmesség szép korának nevezik. Áll is ez sok tekintetben. De a mi illeti mégis a vallási tűr el mességet, mintha ennek szép korszaka hanyatlani, boldogító napja alászállani akarna. Van egy szerencsétlen, szétszórt nemzet, van egy vallásfelekezet — az izráelitáké — melynek valamint a múltban oly sok ellensége volt, szentkönyvünk és a világtörténelem szerint, ugy még ma is s különösen a legutóbbi időkben, minden országban támadnak annyi ellenségei, mint még talán soha, — kik a zsidónép — és felekezettől minden érdemet megtagadni, minden bűnt rájok fogni törekesznek. Izráel népének minden — állítólagos — hibáit a múltban és jelenben, felejteti velem az ö gyermek-szeretésük dicső erénye. Olvassátok az ó-szövetségi szent írásokat, mindenütt e dicső erény magasztos képe tárul elétek. Mikor a hajdani zsidónő magtalansága leverő tudatában keservesen sír éjjel és nappal ; mikor egy valódi szenthez illő, egetverő buzgó imádságban esedezik s zokogva rimánkodik az ő hatalmas Jehovájához, hogy vegye el róla a magtalanság iszonyú gyalázatát s ajándékozza meg őt házassági élete legfőbb gyönyörével, szerelme legédesebb zálogával; mikor a hajdani zsidónő — buzgó imájának meghallgattatása után — elfeledkezve kitörő nagy örömében magáról, szerelméről, boldogságáról, született kisdedét leszakítja anyai kebléről, a kiérdemelt boldogságot — önfeledten — eltaszítja magától s a gyermeket istennek szenteli hála fejében, rideg, örömtelen életre adja örömében, hogy anya lett, hogy nem gyalázatos többé: — mikor az ó-szövetségi könyvek lapjain eme gyönyörű képét látom a gyermek-szeretésnek, — valóban szent tisztelettel állok meg az őskori magasztos kép előtt! — Maga édes Idvezítőnk is — engedjétek én hozzám stb. — Oh mily fájdalmas a tudat, hogy ez, ma, minálunk egészen másképen van !> Vagyont örökölni, jutalomban részesülni minden gond és munka nélkül; pénzhez jutni amúgy könynyű szerrel, nagy birtokba ülni kicsiny vagy semmi fáradsággal: ezt a mai emberek igen óhajtják, nagyon szeretik! De a gyermeket nem tekintik az Úr szent örökségének, drága jutalomnak, sőt aggódó nyugtalansággal tekintenek a jövőbe, ha házas életöket az Úr egy-két gyermekkel megáldá, s csaknem kétségbeesnek, hogy a család szaporodásával miként élnek meg ők maguk és gyermekeik. A panasznak se vége, se hossza stb. Innen van aztán az az eléggé nem kárhoztatható vélekedés, mely rút önzésében, mindent felfalni akarásában : átkos csapásnak tekinti az istenadta ártatlan gyermeket ! S hányszor keményen megbünteti az Úr az ily önző gondolkozást ? Hányszor elküldi a halál rémes angyalát, hogy a megunt terhet, a kis gyermeket leszakítsa a szüle őnző kebeléről — hogy mennyei jóságos atyát adjon annak, kit földi atyja gonosz önzése panaszolt kenyérrel etetett?! stb.« Igen helyesen vágja a szeme közé, szerző, rut bűnét a mai társadalomnak. Valóban minden alkalmat meg kellene ragadnunk, a szeplőtelen erkölcsiség és a haza szent nevében, e terjedő rákfene kiégetésére. Nem ís pap, nem is hazafi, ki itt gyáván hallgatni tud. Hisz az édes anyák ma már gyilkolnak sok felé, gyilkolnak, mielőtt életet adnának, gyilkolnak méhökben, gyilkolnak, mikor már életet adtak is ! S hány gyermek vész el idő előtt, mert a szülők úgy akarják ! Rettenes bűn veri a magyart! Őrállók, vezérek és bölcsek, ide nézzetek és segítsetek a papságnak, mert ez, önmagára hagyatva, nem elég erős csak az ige ostorával leverni, az ige tüzével kiégetni e gyalázatos bűnt. Törvényt ! Jutalmat a gyermekes szülőknek, büntetést a gyermeksikkasztók s gyilkosok fejére ! mert az ige lepereg, lepattog ezekről, ha egy Szász Károly-féle ajakról dörög is az hatalmasan. De visszatérek tárgyamhoz. A gy ászbeszédek is jól vannak írva. Többek közt a Perczel Mór tábornok neje: Sárközy Júlia felett elmondott és (Bonyhádon, 1877. évi jul. 16-án), melyben az elhunytnak a szerető férj iránti törhetlen hűségét, tiszta szerelmét igen szépen festi. »Bolygó csilag volt ő, úgymond, ki édes hazánk egyik fényes napját, midőn neki is, mint nekünk mindnyájunknak, a polgári szabadság szép ege elborult: szelid fénynyel kisérte mindenütt, a hontalanság sötét éjszakájában, a számkivettetés sanyarú arábiai pusztaságain! Ki, midőn magának nem volt már hona : ott kint is honfiakat nevelt szeretett hazánknak !« A serversek gyakorlott verselésről tanúskodnak. Kóstolóul álljon itt a »Növendék felett« czíműből egy strófa: »Oh, hát az ifju hogy ne vágyna Itt élni egy tündér-világba' S virágot tépni szerteszét? . . Kit átölelnek fényes álmák S örül remény-valósulásnak: A sír oh annak mily setét! . . .« Borzsák nyelve szabatos, szép, irodalmi nyelv. Szeret olykor-olykor prózában is verselni. Im, e néhány sor is jambusban: »Oh szent atyánk! e hittől csillapulva, — nem sírunk már és nem panaszkodunk, — csak arra kérünk végül még imánkban, hogy e kedves halottunk lelke nálad találja fel jutalmát életének, — s ki itt alant olyan keveset élt: hogy éljen fent, Tenálad, üdvözülve — öröklét véghetlen sok éveit, — s hült hamvain áldás és béke lengjen! Oh jó atyánk, tekints le ránk, vedd kedvesen gyarló imánk!« Találunk még (mint Tóth Ede •i>Falu rosszában«) ilyen verses prózára is : »Arra is kérünk szent Atyánk, hogy vigasztalj meg minket is; ha sorsunk ily bizonytalan : védjen bennünket szent karod