Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-10-25 / 43. szám

dítják-e azok a babonát, a lelki setétséget ? másfelől nem hatnak azok eléggé előnyösen a kegyelet, a hálás érzület elevenítésére ? Ne mindig a pápistaságot lássuk, mintegy rémkép gyanánt előttünk, hanem szabályozónak tekintsük valamely szokás helyeslésénél avagy elvetésénél azt, hogy a lélek összes tehetségeire gyakorlatú kellő hatásával a vallásnak összhangzatban van-e azon szokás avagy nincs. Ne mindig a 16-ik századot tartsuk előttünk, hanem figyeljünk a 19-ikre is, ennek szellemére s igényeire. Ne rettenjünk meg mindjárt, ha a 16-ik század puritánismusa megsértetik, hanem inkább gondolkodjunk azon, hogy miképpen lehessen a kissé túlhajtott egyoldalúságból, a jelen század igényelte mérsékeltebb középirány felé közelednünk; miképpen lehessen kultusunkban a szívnek, az érzelemnek is megadni az őt megillető, az általa hangosan követelt részt. Ha nem adjuk meg önként, elveszi erővel. Az uralkodó árral szemben nem lehet úszni. Egy példa talán nem lesz felesleges. Közelget a minden szentek s a halottak napja. A kath. egyház hívei virágokkal, lámpákkal felszokták kedveseik sírjait ékesíteni s azokat e napokon meglátogatni. Kétségkívül szép dolog az elhunytak iránti kegyeletes érzésnek időnkint felelevenítése. Szép, hanem biz ez nagyon pápistás s tudjuk mily babonás nézetekkel van összeforrva. S ennek dacára, minthogy hatással van a szívre, az érzelemre, elragad az a református egyház híveire is. Ez előtt egy két évtizeddel még csak a fővárosi protestánsok gyakorolták ezen pápistás szokást, ma már — mint hallom — számos vidéki városban is kezd divatba jönni. Mit tegyünk ellenébe ? Ha papolunk a szigorú kálvinistaság hangján: korunk kálvinista fiai s még inkább leányai nem értik meg. A kegyelet szava túlzúgja az értelem szavát. Tehát terjed a babonás szokás. Zürich és több kálvinista város külföldön másként vágta útját ezen pápistás iránynak. Rendezte temetőit; cserjékkel, virágokkal beültette, egész éven át gondozza s ez által az elhaltak iránti érzését a kegyeletnek permanenter teljes élénkségben tartja. S ha ez meg van, akkor könnyű híveinket a halottak napján divatos katholikus szokásoktól leszoktatni. A kegyelet érzésének elég tétetik, de menten minden babonás tévhittől. Igy vagyunk a kultuszszal ís. Híveink közt nem ritkán találkozunk, kik a mi istenitiszteletünket nagyon ridegnek tartják, s 'ezzel szemben még a mise is jobban tetszik nekik, ha bár abból egy szót s egy eszmét sem értenek. Térítsük le őket ezen veszedelmes útról: de nem száraz dogmatikus predikátiókkal, hanem kultusunk azon részének nemesítése, fejlesztése, ízlésesebbé tétele által, melynek hivatása különösebben az érzelemre hatást gyakorolni. Nem kell száműzni a művészetet az egyházból — mondá Luther — hanem azt az istenitisztelet emelésére kényszeríteni. Vigyázzunk igenis — mint e cikkíró mondja — és pedig mindnyájan vigyázzunk, hogy egyházunk a veszedelmes befolyásoktól megőriztessék; de ne lássunk mindjárt veszedelmet ott is, a hol az nincs, és a bajtól ne a korszellem irányában elfoglalt merev ellentállással reményijük egyházunkat megmenteni, hanem a kor szellemében való reformok behozatala által. Közel vagyunk a reformátió évfordulati ünnepéhez, jusson eszünkbe, hogy a reformatio a tespedést, a folyton egy helyben maradást nem tűri meg nemcsak dogmatikus, de liturgikus tekintetben sem. Farkas József. KÖNYVISMERTETÉS. Gyász- és sírbeszédek (prédikációk, imák, sirversek.) Második fiizet. Irta : Horzsáte Fndre, szeg szár di ref. lelkész. Szegszárd, nyomatott TJjfalusy Lajosnál. 1885. Ára 1 frt. Egyházi irodalmunk bőven termi a prédikációkat, a sok üres kalász közt, mely »büszkén emelődik az égnek«, akad egy-két fej, mely nem közönséges fejre vall. Ilyen a Borzsák könyye is. Nem mondom, hogy e beszédek valami tüneményszerű, klasszikus, minta-beszédek, — nem is akarnak igy lépni a világ elé, — nem, hanem használható, élvezhető s oly irodalmi színvonalon álló művek ezek, melyeknek szerzőjében mindenesetre tehetséggel van dolgunk. Teljesen igazat adok egyik jeles püspökünknek, ki nekem igy ír: »Nagy költőket csak századok szülnek. A középszerűségnek van egy magasb foka, mely a széppel érintkezik s az eszménynek legalább zsámolyul szolgál. E fokon sokan vagyunk, némi — bár korlátolt — tehetség mellett becsületes munkával s az eszményi és remek iránti lelkesedéssel küzdve fel oda magunkat. A mit írunk, ha nem remek is, de nem is haszontalan. Csak a lelketlen és ízléstelen középszerűségnek mondta Petőfi: »Vágd a földhöz silány dorombodat.® Ha áll ez a költészetre, mint aeszthetikai szépre nézve, ugyancsak áll ez az erkölcsi szépre, p. o. a szónoki művekre nézve is, melyekkel nem annyira gyönyörködtetni, mint inkább használni, építeni s vigasztalni akarunk. Borzsáknak van érzéke a tökély iránt; kitetszik ez abból ís, hogy példányképül épen Tompát választá, Tompát, mint egyházi s különösen halottibeszéd írót. Nemcsak idéz itt-ott Tompából, hanem meglátszik egész kötetén, hogy szorgalmasan tanulmányozta is e kedves s nekem klasszikus beszédirót s ez mindenesetre jó jel. A kötetben vannak textusos prédikációk, továbbá udvaron tartott, alapíge nélküli gyászbeszédek s végül sírversek. Szóljon maga a kötet. Mindjárt az első beszéd így kezdődik: » Alapige : Galat. VI. r. 7. v.« »Meg ne csalatkozzatok. Az Isten nem csúfoltatik meg. Valamit ember vetend, azt aratja.« Sz. h. Gy. ! Eme sötét koporsóban nyugvó ker. társunknak végső tisztességet akarván