Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1885-10-25 / 43. szám
a Szent István napnak országos ünneppé tétele ismét kísért. Ha magunk rést ütünk a bástyán, melynek falai eddig megvédtek bennünket : ugy járunk mint a trójaiak a fa-lóval. Eszszel, csellel sikerülni fog nekik elfogadtatni a Szent István ünnepet s abból aztán egyenként jönnek elő Szent László, Szűz Mária és Istennek minden szentei! Egyházkormányzatunk magas polcain ülő férfiak! vigyázzatok, nehogy bekövetkezvén a veszedelem, az Úrnak eme szemrehányó szavaival találkozzatok : embereknek fiai, hiszen öráUóhűl adtalak én titeket Izrael házának! Tehát vigyázzatok, sőt mindnyájan vigyázzunk! Isó Fái. A fenntebbi cikket midőn olvastuk, majd nem azt gondoltuk, hogy hegedű-szóban minket dunamellékieket akar a t. cikkíró megmosdatni. Hisz éppen most egy éve annak, a midőn a budapesti reform, templomban is ugyanoly dolgok fordultak elő, a minőkön szerző, az aradi tudósító levelét olvasva, megbotránkozott. Mi is tartottunk emlékünnepélyt, mi is bevonattuk a templomot gyászlepellel, és úgy éreztük, hogy nem vétkeztünk sem általában a keresztyénség, sem különösebben a protestantismus szelleme ellen; hiszen a keresztyénség legrégibb századaiból is olvassuk, hogy a keresztyének az elhalt s kivált az üldözések korában kivégzett jelesebb társaiknak sírhelyeit időnkint s főként haláluk évfordulati napján felkeresték; ott énekeltek, imádkoztak, egymáshoz buzdító, lelkesítő beszédeket tartottak. Ép úgy, mint Aradon, csak hogy amott a vallás, emitt a nemzet martyrjaiért tartatott a gyász istenitisztelet. De nem vétünk-e a requiemek tartása által a helvét hitvallás s Kálvin szelleme ellen ? Ez már más kérdés. S a fenntebbi cikk közlésére épen az indított bennünket, hogy ennek alkalmából a felvetett kérdésre pár szóval feleljünk. Kálvin, midőn a francia-svájci reformátió élére állott, íranciás tűzzel, határozottsággal, raclikalismussal fogott a nagy munkához ; ha nem szolgált is előképül a Marat-knak, Robespierreknek, de annak a nemzetnek a fia, annak a geniusnak a képviselője volt ő is, melynek ezek. O az ellenféllel való alkudozást, a jobbra és balra tekintgető circumspectus közvetítést nem ismerte; ő ártott az ellennek, a hol csak árthatott. S miután ő a keresztyénség elfajulását az érzékies irányú paganismus belopódzásában, a pogány római császári, hatalomnak az absolutismusnak kikeresztelkedésében, vagyis annak a pápai hatalom alakjában felelevenülésében és a művészies érzéki iránynak, az értelem rovására, túlsúlyra jutásában látta : azért ő ezek ellen kérlelhetlen szigorral lépett fel. Az árnyékát is eltörölte a korlátlan, egykor császári később pápai imperiumnak, felállítván a legszélesebb alapokon nyugvó egyházkormányzati szervezetet, de eltörölve a legkisebb maradványát is a pogányos érzékies kultusnak s vallásos szokásoknak. Nem tudom én, nem vonjam-e viszsza fenntebbi szavaimat? Majd nem azt a zelust látom Kálvinnál a paganistikus pápistás intézmé[ nyek, ünnepélyek s szokások ellen, a melyet a későbbi republikánusoknál a királyság intézménye és annak bárminemű jelvényei ellen. Távol legyen, hogy ezért Kálvint csak árnyékával is illetni akarnók a szemrehányásnak, sőt áldjuk a Gondviselést, hogy ő az emberiségnek azon nehéz időkben, az újkor megszületésével együtt járó vajúdások, jobbra-balra való kapkodások között, a 16-ik századnak egy oly határozott jellemű vezérférüut adott: de viszont távol legyen ám tőlünk az is, hogy őt pogányos módon bálványozzuk, s neki minden szavára vakon hűséget esküdjünk. Abban az időben igen nagyon is helyes volt, ha ő irtó háborút indított minden oly szertartás ellen, melynek hatása kizárólag az érzelemre volt irányozva; de ebből nem következik, hogy három négy század múlva is az ő rigoristikus puritán utasításaihoz feltétlenül ragaszkodjunk. Sőt látjuk, hogy a mint a felekezetek közti küzdelmek lángja lohad, s a valódi keresztyénies béke, türelem, szelídség, szeretet szelleme közöttünk meghonosodik: abban a mértékben közeledünk a helyes középút felé, s kezdjük a vallást úgy tekinteni, mint a melynek feladata a mi egész lelkünket, lelkünknek mindhárom tehetségét egyenlő mértékben áthatni, irányozni. Egyfelől nagyot változott a katholikus egyház az ujabb időkben, mert habár kultusának fő részét mai napság is az értelmetlen (kivált a nagy közönség előtt teljesen értelmetlen) mise képezi; de azért a kath. nép értelmi fejlesztésére is sok minden történik ; viszont mi reformátusok az utóbbi évtizedekben az érzelmet, a kedély világot az eddiginél nagyobb figyelemre méltatjuk. Ma már kissé tehetősebb gyülekezeteink is orgona, némelyek már összhangzatos éneklés után áhítoznak, templomaink építésénél, berendezésénél, felszerelésénél a műveltebb izlés követelményeinek kezdünk hódolni, temetőinkre itt amott már némi gondot fordítunk. Oly nagy hiba volna azért, ha néhol gyászünnepélyeket tartanak s ily alkalmakkal a templomot gyászlepellel bevonják? Igaz, hogy az ily ünnepélyek nagyon emlékeztetnek bennünket a requiemekre, az engesztelő szent mise áldozatokra; de avagy abban az alakban, a melyben mi pro • , testánsok a gyászünnepélyeket tartjuk, előmoz-