Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-09-20 / 38. szám

tatos, ugy nemkülönben erélyes működéseért elismerő köszönetet szavaz. Egyúttal mély sajnálatát fejezi ki a felett, hogy hivatalos működésében tanúsított buzgó, az egyház igazi javát célzó lelkiismeretes eljárásáért tévesen informált némely politikai és egyházi lapokban méltatlansággal illettetett, hazafias érzületében megsértetett az a férfiú, kinek tettekben nyilatkozó hazafisága fölül áll minden gyanúsításon, és a ki ugy az egyházterén való hivatalos működése, valamint hazafias érzülete és tevékenysége folytán az összes esperességnek feltétlen bizodalmát bírja. És a midőn mindenekről elnök esperesét biztosítja, ugyanakkor óhajtja, hogy szemben a reá szórt méltatlan vádakkal, szolgáljon neki erkölcsi elégtételül és vigaszul, gyanúsított hazafisága tekintetében az, hogy azok, a kik őt közelebbről és helyesen ismerik, a kik őt örömmel mondják magokénak, a kik vele együtt évek óta köznapszámosokként működnek, fáradnak tehetségök szerint hazánk s egyházunk közös jólléteért, mindezen megtámadások dacára sem ingadoztak s nem ingadoznak egy pillanatra sem iránta való őszinte, igaz tiszteletükben és ragaszkodásukban, mig ellenben amaz igazságtalan megtámadásokat érdemlett megvetéssel utasítják vissza. 2. A mennyiben pedig azon esperességbeli lelkész, ki ezen kérdésnek hirlapi tárgyalásába bocsátkozott, kije- ' lentette, hogy sem az esperességet, sem annak elnökségét sérteni nem akarta s azon szavait, melyek netalán sértőknek találtattak, vagy a mások általi sértegetés elkövetésére közvetve okot szolgáltattak, őszintén sajnálja, e nyilatkozatát az illetőnek a gyűlés tudomásul veszi. Orosházán, 1885. szeptember 10-én. Iíarsányi Sándor, esperességi jegyző. Nagyobb igazságtalanság — mint ezt pár évvel ezelőtt bővebben kifejtettük, — ritkán követtetik el, mint mikor a hazai evangelikus egyházat hazafiatlansággal, panszlavismussal vádolják. Épen megfordítva : bámulatra méltó, hogy abban a sokat ócsárolt gúnyolt egyházban mily fényes sikerrel munkálódtak és munkálódnak a magyar nyelv és nemzetiség érdekében. A több mint egy millió lelket számláló egyházban jó szerencse, ha kétszáz ezerre megy a magyar ajkúak száma, a tősgyökeres magyaroké pedig talán csak felényire, és mégis minden közép és felső iskolákban (az erdélyi szászokat nem foglalva ide) az oktatási nyelv a magyar, gyűléseik jegyzőkönyveik nyelve a magyar, és nem íelső parancs vagy állami kényszer folytán, hanem csupán ezen egyház vezérférfiainak akaratából, hazafias buzgalmából. Hol mutat fel a világ ehhez hasonló példát ? Ha minden egyház ennyit tett volna és tenne hazánkban, rég nem volna már nemzetiségi kérdés. Most nagy zajjal alakulnak, szervezkednek a közművelődési egyesületek, jelentékeny összegeket gyűjtenek : és mégis nem tudom mikorra fognak ezek ily eredményt felmutatni, mint az a kis sereg, mely a hazai evang. egyház élén áll. De másfelől az is tagadhatatlan, hogy ezen egyháznak nagy számmal levő tót ajkú hivei között az utóbbi félszázadban folyvást voltak és vannak egyesek, kik talán meggyőződésből, talán mint idegen hatalmasság bérencei a magyar nemzet ellenségeiként szerepelnek, kiknek hazafiatlan iránya azután sokaknak szemüvegén keresztül árnyat vet az egész felekezetre s gyanút támaszt néha azon egyháznak hazafias érzelmű tagjai iránt is. Ügy látszik a békés-csanádi esperesség egyházi kormányzója is ily alaptalan gyanúval illettetett, mely gyanú ellenében az egyházmegye közgyűlése célszerűnek látta közgyűlési határozattal is tisztázni esperesét. Mely határozatnak szives készséggel adtunk lapunkban helyet. Hogy különben minő szellem lengi át ezen egyházmegyét, eléggé illustrálja ezen megye felügyelőjének Zsilinszky Mihály urnák épen a közelebbi közgyűlést megnyitó beszéde, melynek egy töredékét, már csak azért is, hogy fentebbi állításunkat igazoljuk, ide igtatjuk. »Az idő, — mondja Zsil. ur — a folyton terjedő felvilágosodás szellemének ellenállhatlan ereje meg fogja hozni a teljes egyenjogúságot is; természetesen csak úgy, ha őseink erényeinek gyakorlásában meg nem fogyatkozunk, ha öntudato an és bátran haladunk a tudományos műveltség terjesztésében és a józan hazafiság gyakorlásában. Ezt a kettőt nem ok nélkül emelem ki őseinknek követendő erényei közül. Mint keresztyéneknek, mint protestánsoknak soha sem szabad megfeledkeznünk a reformátiónak amaz örökké élő szelleméről, mely a szabad kutatás elvét először emelte diadalra; nem szabad felednünk a prófétának ama szavait: elvész a nép, mely tudomány nélkül való. Tanintézeteink működését tekintve, nem mondhatjuk, hogy a mi népünk tudomány nélküli nép volna ; de nem lehet tagadnunk a fájdalmas tényt, hogy a tudományok és keresztyén tanok magasabb szakszerű művelésében kevesebb buzgóság nyilatkozik, mint a sokkal kedvezőtlenebb viszonyok közt élt őseink korában. Még ma sem jött létre a Luther-egyesület, ma sincs felekezetünk szellemi műveltségéhez mért tudományos protestáns folyóiratunk. Éveken át nem jelenik meg egyházi tudományos munka, mintha csak kifogyott volna a forrás, mely a szellemek elevenségét táplálja 1 Ezt aggasztó jelenségnek tartom egyházunk életében, mert azt jelenti, hogy a hivatottak figyelme az egyháztól elvonatva, más téren talál működési tért, a nemes ambitió más téren keres dicsőséget és jutalmaztatást. A mi a másik említett erényt t. i. a hazafiságot illeti, engedje meg a nagytiszt, közgyűlés, hogy erről is tegyek említést. Némely politikai lapok különös előszeret tettel foglalkoznak a lutheránusok hazafiságával. Nem ide tartozik rámutatnom a forrásra, melyből ezen mindnyájunkra árnyat vetni akaró közlemények erednek. — Egyházunknak, fájdalom kevéssé tanulmányozott történelme eléggé bizonyítja, hogy protestánsnak és jó hazafinak lenni, egyet jelentett, és hogy e jelzők tulajdonképpen azonos fogalmak voltak. Századokon át, egész a legújabb korig úgy a harcmezőn, mint a törvényhozás terén a magyar alkotmányért és az ország szabadságáért senki sem harcolt hívebben és kitartóbban, mint a mi protestáns őseink. — Nincs rá eset, hogy a magyarhoni protestáns egyház, mint ilyen valaha ellentétbe helyezte volna magát a nemzet érdekeivel, annak törvényeivel és aspiratióival. Merem állítani, hogy e tekintetben ma sem lehet egyházunk ellen vádat emelni. Meg tudjuk külömböztetni, mivel tartozunk hazánknak és mivel tartozunk istenünknek. — Ha voltak egyesek, akik eltévelyedtek, maga az autonom felekezet mindig elég erős volt azokat fegyelmezni és megbüntetni. Azoknak bűnét az egész felekezetre kenni nem engedhetjük. Ami esperességünk nem dicsekedhetik ugyan százados múlttal; de fennállásának ideje óta sohasem vádoltathatott, és ma sem vádoltathatik hazafiatlansággal vagy bármely retrográd irányzattal. Csak mély sajnálatomnak adok kifejezést a felett, hogy a lefolyt évben a csorvási istentiszteleti nyelv ügyében némely politikai lapokban, téves értesülések alapján névtelen cikkekben, sőt a megyei közigazgatási bizottság előtt is, ilynemű súlyos gyanúsítások előfordulhattak.«