Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-09-20 / 38. szám

tán, vagy október hónapban lemehessek s az Úr hajlékára szánt filléreket egyBe gyűjtve, rendeltetési helyére juttassam, hogy igy minél előbb felépíthessük az ország második templomát, mely hirdesse az egyetemes egyház buzgóságát. Simon Ferenc. budai káplán. Fábián Gábor emlékezete;") A ^Kölcsey-egyesiilet* a dicső névhez, melyet visel, kétségen kivül méltóan, annak szellemében cselekedett, midőn Fábián Gábornak lelkünkben élő emlékét külsőleg is megjelölni határozta, és a kegyelet e szép művét oly ünnepélylyel kapcsolta össze, melyet, hogy országossá, nemzetivé avasson, a nemzeti közművelődés elsőbb rendű intézeteit, ezek közt a magyar tudományos akadémiát is meghítta. Az akadémia örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy egyfelől az egyletnek köszönetét fejezze ki e hazafias ügyben tanúsított kegyeletes buzgalmáért, másfelől, hogy tisztelete adóját lerójja egyik legrégibb tagja és legkiválóbb disze iránt. Ez érzelmek tolmácsolásával az akadémia engem bizott meg, mint ki Fábián Gábornak közel két emberöltőn át pályatársa voltam és nemes barátságával is dicsekedhettem azon idő óta, hogy együtt éltük át történetünk ama nagy napjait, melyek ragyogók, mint a déli verőfény, utóbb véresek, mint a vihart hirdető alkony, a hazafiakat egymáshoz közelebb hozták és sziveiket egyesíték. Midőn azonban most itt állok, hogy a dicsőültnek emlékét Önök előtt felújítsam, és a nemes célokat, melyeknek e 82 évre nyúlt élet szentelve volt, kitüntessem, mélyen érzem feladatomnak korom gyöngeségét meghaladó nagy voltát. Hogyan ! r En hirdessem, ki és mi volt Fábián Gábor Önöknek, kik e városban évtizedeken át közvetlen tanúi voltak a dicsőült fenkölt hazafiságának és vele együtt tapasztalták, elébb a szent ügy győzelmének dicsőségét, később a leveretés legfeketébb gyászát. — Kik oly nagy dolgokhoz *) Felolvastatott Aradon 1885. szeptember 20-án a » Kölcsey egyesület* által Fábián G. emlékének megörökítésére rendezett ünnepélyen. Az első pillanatban, kérdés támadt bennünk, hogy vájjon egyházi lapban van-e helye egy ily cikknek, mely egy világi testület — az akadémia megbízásából — egy világi ember emlékét eleveníti fel. De elgondoltuk, hogy egy oly ember, kiről itt említés tétetik, ki hosszú életén keresztül a magyar nyelv, nemzetiség, az alkotmány, a közszabadság érdekében oly törhetlen buzgósággal, oly nemes jellemet tanúsítva munkálkodott, az nekünk magyar protestánsoknak édes testvérünk, még ha különben nem lett volna is vallásfelekezetünk tagja. Fábián Gábor pedig nem csak hive volt reform, egyházunknak, de annak egyik leghívebb, a vallás és egyház érdekeit egész életén keresztül lelkénviselő bajnoka volt ; különösen az aradi reform, egyház felvirágoztatása majdnem kizárólag az ő érdeme. Azért ha emlékbeszédünkben nem terjeszkedhetünk is ki az ő egyházi munkásságára, s az e téren szerzett érdemeire, de ezért méltó dolog, hogy e lapok olvasói előtt is felmutassuk az ő nemesen megfutott hosszú életének főbb vonásait. Szerh. szoktak, mily lélekkel veendik egy öreg ember gyarló beszédét! Szerencsére nincs szükség szónoki nagy erőkifejtésre ott, hol a valóság puszta előadása oly ékesen szól és vonz. A jeles emberek emlékezetével ugy vagyunk, mint a gyémántkővel, mely a szerint a mint másmás oldalát fordítjuk a napnak: mindig uj meg uj színpompában ragyog fel. Csakis ennek tudata biztat, hogy kegyesek lesznek figyelmüket nekem is vagy egy fél órára ajándékozni s nekem tán sikeriilend ünnepeltünk életét oly oldalról feltüntetnem, melyre az előttem szólottak nem reflectáltak. Fábián Gábor nem tartozott a sors azon kiváltságos kegyeltjei közé, kik tündökölve hódítanak, kiket lángeszük ragyogása, mint valami varázsütésre egyszerre tesz hírnevessé. Ő a szorgalom, és a közügy önkénytes szolgálatában folytatott kitartó munka egyszerű embere volt. Ö nem sietett élni, nem tolakodott éretlen fővel előre, hanem dolgozott és megvárta idejét. S ideje meg jött akkor, midőn minden becsületes hazafias munka megtalálta helyét és méltatását. Oly élet azonban, mely elejétől fogva egy szent eszme szolgálatában, jó és balsors közepett magához egyiránt hű és kitartó maradt, épen egyszerűségénél fogva vonzó, és különösen napjainkban arra szolgálhat, hogy az eszmeiségből kivetkőzött, pessimismusnak indult világot az emberiséggel kibékítse. Az a világ, a melyben Fábián élete javát töltötte, egészen elmúlt, és bizonyára elmúlt volna úgy, hogy létezésének emlékezete, fiainak hírmondóul sem marad, ha Fábián-féle férfiak lelküket arra rá nem teszik, hogy arculata az ő képükre megváltozzék. Ez volt Fábián életének munkája, melynek erre vonatkozó mozzanatait röviden felmutatni előadásom célja. Nem itt a helye, hogy csak futólag is lefessem azt a hosszú korszakot, mely ünnepeltünk születése (1795) és halálozási éve (1877) közt lefolyt, hogy felsoroljam a veszélyeket, melyek nemzeti létünket fenyegették, és a közjogi küzdelmeket, melyeket változó szerencsével mind a legújabb időkig folytattunk. Csak annyit említek, hogy Fábián ifjúsága oly időre esett, mikor a nemzet feledve múltat, honfiúi kötelességet: idegen isteneknek áldozott, s a magyar ember a költő szava szerint ^nem találta honját a hazában/ Fábiánt azonban lelkének nemes ösztönén kívül hazafias szellemű neveltetése is ellentétbe helyezi a felkapott idegen irányú míveltséggel és ő korán azon kis számú lelkes hazafiakhoz csatlakozik, kik a közhanyatlás közepett bizalmukat a magyar