Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-09-20 / 38. szám

ügyhöz nem vesztve, életüket a nemzeti nyelv és irodalom fölélesztésének szentelik. Még tanuló volt, midőn irogatni kezdett s egyes kisebb dolgozatai meg is jelentek. Jogtanulói pályája bevégeztével nagyobb munkára szánta el magát, még pedig az lévén az uralkodó nézet, hogy nemzeti közszellem felköltésére a múltnak dicső emlékeit felújító költői mű leghathatósb eszköz volna, ő az Attila mondakörből vett ^Buda halála* című regényes hősköltemény írásába fogott s annak egy részét hangzatos hexameterekben ki is dolgozta. Időközben megismerkedett Vörösmartyval, ki midőn akkoriban bevégzett >

Zalán futását* kéziratban vele közié, ünnepeltünk azonnal felismerte, hogy az uj eposz leendő nagy mesterének műve fekszik előtte, és Vörösmarty az, ki hivatva van, hogy ». . . . merész ajakát hadi dalnak eresztvéD, A riadó vak mélységet fölverje szavával, S késő százak után, méltán láttassa vezérlő Párducos Árpádot, s hadrontó népe hatalmát.* Ez döntő befolyással volt Fábián egész életfolyamára. Mert ő, ki önbecsét helyesen megítélni és mérlegelni tudta, s erejét soha tul nem becsülte, összevetvén dolgozatát Vörösmarty műremekével, csakhamar rájött, hogy lelkitehetségeinek szép harmóniája mellett nincs kebelében ama teremtő ihlet, mely a költői nagy alkotások sugallója. Felhagyott tehát az éposz-irással, s azontúl a helyett, hogy az ősök nagy tetteit énekelve kortársait arra tanítaná, mikép kell hősiesen halni tudni a hazáért, inkább azon volt, hogy tehetségéhez mért közhasznú munkával megmutassa, hogy kell élni a házéiért. Első lépés e szép feladat megoldása felé maga az a párját ritkító önbírálat, mely a felsőbbrendű genius előtt meghátrálni készti, és irodalmi működését oly mederbe tereli, mely tehetsége színvonalát alig érvén el, őt műkörében mesterré és sikerét biztossá teszi. Mint műfordító akarja szolgálni a hazai irodalmat és szolgálja 60 éven keresztül ugyanannyi hivatással, mint buzgalommal, magyar lelket öntve idegen elmék alkotásiaba. Fordításai a magyar szellem megannyi maradandó emlékei gyanánt élnek irodalmunkban. Egyik műve előszavában fordítói működéséről ő maga e szép nyilatkozatot teszi: ^Az irodalom céljait tekintve, három lényeges szempont létezik, u. m. az erkölcsi tökély, értelmi képzettség és nyelvmívelés előmozdítása. Mely mű e három szempontból indul ki, az legyen bár eredeti vagy fordítás, az irodalom céljának teljesen megfelelt. A többi szempont és köztük az eredetiség is, csak mellékesek, s iró- és irodalomnak inkább kiilfényére, mint belérdemére vonatkozók. Nekünk csekély irodalmi törekvéseinkkel soha sem volt célunk csillogni, hanem csak használni.* Fábián egész élete, melyben minden jóravalóság mellett semmi nincs, a mi a képzelődésre hatna és csillogással a szemeket kápráztatná, legszólóbb bizonysága annak, hogy e nyilatkozat: );

>

soha sem volt célunk csillogni, hanem csak használni, * nem puszta szóvirág, hanem tetteinek irányt adó igazság volt. Már férfikora és írói pályája derekán volt, midőn a harmincas évek vége felé független polgári állásra tevén szert, a politikában is kezdett szerepelni. E föllépésre is bölcsen meg volt választva idő és alkalom, mert akkor a bécsi kormány csökönyössége a nyelvkérdést tolván előtérbe, oly férfi szava mint Fábiáné kiváló sulylyal esett a mérlegbe. » Az ország akkori viszonyai közt a magyar irodalommal való foglalkozás, mint oly hazafias munkásság, melytől nem ok nélkül a nemzet tömörülését s a magyar közszellem erősödését várták, kiváló politikai jelentőséggel bírt még azon esetben is, ha — mint Fábiánnál — az írói munkásság a politikától távol eső mezőkön mozgott. Aradmegye érdeme, hogy a Hafiz dalai és Ossián énekei magyaritójában nem pusztán a kellemes mulattatót, hanem a bátor szellemű hazafit is felismervén, bizalmával megajándékozta és a közügyek terére meghítta. Fábián megszolgálta a bizalmat nem csak azzal, hogy a megyében, melyről még nem rég azelőtt közmondásos volt, hogy ^Arad: marad*, a haladó szabadelvű eszméknek mind nagyobb közönséget toborzott és viták alkalmával azoknak szerzett diadalt; hanem különösen az által, hogy írói munkásságát a társadalmi és politikai kérdéseknek szentelvén, Tocqueville-nek ^A Democratia Amerikában* című világhírű nagy műve meghonosításával lépett föl, s ezáltal a már-már szélsőségek felé haladó közszellemnek positiv irányt jelölt ki. Mindazoknak, kik a szabadság zászlaja köré csoportosulva, az alkotmánynak demokraticus alakban történendő átalakulásától várták a haza szebb jövője felvirulását, Tocqueville könyvéből merített tanulságképen megmutatta: hogy a polgári társaság a demokratia szárnyai alatt is minden vész ellen biztosítva nincs; sőt e mellett a közvélemény egyesekre nézve könnyen oly zsarnokhatalommá fajulhat, mely a nemzet egyrészénél minden lelki önállást s szabad gondolkodást elfojt és mely a túlnyomóságot mindig a többségnek adván, ez által a durva anyagi erőt teszi uralkodóvá a szellemi felett. Továbbá: hogy a polgári egyenlőség, melylyel a demokratia dicsekedni