Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-01-18 / 3. szám

ben váltakozó, mély fájdalmat, de egyszersmind a győzelem reményét kifejező, a magyar zene szabályainak tökéletesen megfelelő dallamából azt kell következtetnem, hogy ez ének, igy, a mint itt közlém s a mint azt egy, vallásáért rajongó nép között és mindenkor zsúfolásig telt templomban — e nép nem ismeri az »üres* templomokat —- az orgona hangjaiból kisírni hallom — egyikét képezi ama, az Alpeseken áthajtott s ott a Vezúv lábánál vértanúságot szenvedett magyar hitvallók énekeinek, melyekbe azok lelkűknek összes keservét és égi örömét kiöntik vala, melyek szent hagyományként nemzedékről nemzedékre szállván, az áhitat- és buzgóságnak mai napig kiapadhatatlan és semmi által sem pótolható forrását képezik. Ez éneket hallván, egyenként vonulnak el lelki szemeim előtt a magyar evangelikus Siónnak a sivár jelen gyermeke előtt az égi diesőség fényében megjelenő ama szent alakjai, kik a ~»nagy Adriát feneketlen mélységű vizébe hullatott könyeik árán vásárolták meg lelkeik számára ama drága gyöngyöt, melyért »kincset, nőt, gyermeket, testet és becsületet« veszítettek. Hallom a 70 éves tisztes aggastyánt, Gócs Mihályt, egykor kálnói ev. lelkészt és dékánust, a mint Nápolytól nem messze, Aversa nevű városnál halálra kinzottan búcsúzik szenvedő társaitól, intve őket a Krisztus iránt való hűségre és állhatatosságra, kit — midőn haldoklott — szívtelen kísérői felvetettek egy parasztszekérre s midőn útközben elhunyt, a katonák ledobták élettelen testét a szekérről s ott hagyták az országúton temetetlenül, nem engedve a foglyoknak, hogy kiszenvedett társuk iránt utolsó emberi kötelességüket teljesítsék, azt mondván, hogy vannak ebek és égi madarak, melyek fel fogják falni a holttestet. (Rácz Károly: »A pozsonyi vértörvényszék áldozatai.*) Megjelen előttem Mazári Dánielnek, egykor tamásii evang. lelkésznek vértől bíboros alakja, kinek Otrokocsival együtt egyik káplár fejét betörte, »hogy minél jobban összezsúfolhassa őket a hajóban«, s kinek Syrakusa városában 1675-ben bekövetkezett haláláról fentebb emiitett egyháztörténetirónk ezeket mondja: »a sok verés, a tömlöcöztetés, az ut fáradalmai, a gályák súlyos evezőinek emelése, éhség, szomjúság, a kellemet- : len idők, a nagy sanyaruság felemésztették testi erejét s a szeretett hazától távol, idegen földön végezte szenvedésteljes életét, e szavakkal hunyt el : »ama nemes harcot én megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam*, s kinek emlékét fia Kristóf »Vade Dániel sive: pretiosa mors Martyris hungaricí Danielis, Mazarii mystagogi Tamásfalv. in comitatu Nevgrad. Syracusis in Triremibus anno 1675 extincti* című művében örökité meg. Mely szivrenditő hatásával az alanyi igazságnak zenghetett egykor ezen y>martyr hungaricus*nak haláltusája közben Syrakusa ege alatt az ének: »Végső áldást mondj hazádra, , Mely távolról int feléd ! Égi honnak a határa, Van már hozzád közelébb. Édes érzés mért fog el, Melytől olvad szív, kebel ? •— Sión ! nemde minden más ott! — Mond: hová tűnt nagy sirásod?* De nem hiányozhatik e »fényes lelkek* seregéből az egykor turóc-szent-mártoni evang. iskolarektor, Paulovics Mihály sem, e »hűséges és állhatatos vértanuja a Krisztusnak*. Erről Rácz ezeket mondja: Majd 1675. márc. 18-án elhurcoltatván Leopoldvárból, elvitetett Nápolyba, hova sok éhség, szomjúság és egyéb szenvedések által elcsigázva, megérkezett május 7-én s másnap eladatott a gályákra, holtig tartó rabságra, 50 darab aranyon, itt öt hónapi súlyos kényszermunka viselése s kibeszélhetetlen sanyargattatás után, az ő Megváltójához mindvégig hű lelkét kilehelte 1675. október 4-én s holtteste a tengerbe dobatott, mint Otrokocsi irja, azon a helyen, melyet emlit Pál apostol az Apostoli cselekedetekről irott könyve 28-dik részének 12-ik versében. De miután a viz a partra kivetette, a török foglyok köveket kötének lábaira s ismét a tengerbe dobták.* És mikor összecsapott a hullám ezen, alázatosságával a világhódítók felett diadalmaskodott rabnak, kövekkel megterhelt teste felett igazságot szolgáltatván a száműzöttnek, kit a lelki szabadság romjai felett tomboló zsarnokság kiparancsolt hazájából s kiről ez volt a földi hatalmasok sentenciája: > Hiszen közel oda már a nagy Ádria — Hányjátok mind bele, — pápa parancsolja.**) de kit maga a nagy Ádria védelmébe látszott venni a pápa parancsa ellenében : akkor felhangzott a győzelmi hymnusz az evezőlapátok mellé láncoltaknak ajkairól: »Angyalok, ti fényes lelkek! Zengjetek víg éneket. Mert már biztos partot lelt meg, Kit bús szélvész hányt-vetett. Már meggyőzte a halált, — Istenéhez égbe szállt! — Sión ! onnan számkivetni Nem fog téged soha senki « Temérdek Károly. BELFÖLD. Néhány nyilt kérdés. Nagytiszteletu Áchim Ádám, békési evangelikus esperes úrhoz intézve. A magyar nyelvnek a Bányakerület népiskoláiban való tanítása által elérendő eredmény mértékének megállapítása s annak biztosítása, valamint ezen eredmény felhasználásával, a népiskolai tanítást kiegészitőleg magyar nyelvű gyermek - istenitiszteleteknek a nem-magyar ajkú gyülekezetekben való rendszeresítése tárgyában az 1882-ik évi bányakerületi közgyűlés által elfogadott s gyakorlati alkalmazásának módozata felől való véleményadás végett az esperességekhez leszállított azon indítvány felett, mely nevezett kerületi közgyűlés jegyzőkönyvének io-ik pontjában foglaltatik a békési evang. esperesség, 1883-ik évi szeptember 20-ikán Nagylakon tartott közgyűlése jegyzőkönyvének 32-ik pontja szerint, a következőleg határozott: »Miután az esperesség, az esperességi iskolaszék jegyzőkönyve alapján megyőződött arról, hogy az indítvány első pontjának a körlelkészek jelentése szerint már eddig is elég van téve, más intézkedéseket nem lát szükségesnek ; ami pedig annak második pontját illeti, az esperesség az istenitisztelet nyelvének kérdését általában s iqy különösen a gyermek-istenitiszteletnél is az egyes egyházak belügyének tartván, ezeknek e tekintetbeni jogát sem »Gályarabságra hurcolt praedikátorok éneke* Triesztben 1675. : Thaly K.