Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-07-05 / 27. szám

zést adva, elmondani nézeteimet, adalékul a többiekhez, hogy legalább egy szavazatot képezzenek soraim. Hogy bai van; hogy a vallás nem jól taníttatik és hogy a vallástalanság aggasztó hatalma uralg és szomoritó mérvben terjed hódítása ; azt kétségtelenül igazolja azon körülmény, hogy az Istenországának már e földön való megvalósulásáért, dicsőségének terjedéseért sóhajtozó s tevékenykedők ajkai azt rebegik sőt hangsúlyozva hangoztatják, hogy a vallástanitást a népiskolában el kell venni a tanítótól és oda kell adni a papnak. Bizalmatlanság nyilatkozik tehát a tanítók iránt és bizalom a papokkal szemközt. Nem vagyunk megelegedve az előbbiek e téreni eddigi működésével s dicsérjük ez utóbbiakét már előre is. pedig még csak gyanítjuk, hogy célnak megfelőleg fognak forgolódni az Ur szőllőjének elparlagosodott, becserjésedett kertjében. A bizalmatlanság és bizalom okadatolása, ha jól jegyeztem meg, azon véleményben öszpontosul, hogy a tanítók nincsenek oly kiképzettek s nem tudnak a vallás-tanaihoz ugy szólani, mint a papok. Es e pontnál különösen jellemző jelenetet láthatunk a munka teréről le és az arra felléptetendő testületek részéről. A tanítók egyrésze ugyanis önérzetében sértve érzi magát, mert tudja, hogy képzetlenséggel és íigybuzgóságtalansággal nem adott okot a bizalmatlanságra : tehát érdemének elismerést követelve, nem akarja engedni, hogy könnyittessék vállain az Úr igájának gyönyörűséges terhe. E szompontból tekintve a dolgot igaza van. A másik rész a vallástanításnak mint egyébbnek is semmi bensőséget nem tulajdonítva, nem tudván miben áll valódilag a siker és sikertelenség; ugyancsak nem vesztegel némán, sőt — miután ha nem az előbbi csoport magasztos oldaláról is, de szinte sértve érzi magát — elég hangosan kiabálja hogy nem! nem adjuk ki kezünkből a vallástanitást. Ezeknek már nincs igazuk. Ezek nem bánnák, ha papok tanítanák is a vallást, ezek könnyű érdemök könnyebbé tételét se szégyenelnék. A papok szinte csoportokat alkotnak. Itt van egy csoport, mely nagyobb-kisebb szellemi erejét, képzettségét, a valláserkölcsiség ügye iránti készséges buzgóságát szíves örömmel kínálkozik gyümölcsöztetni népiskoláinkban is a vallástanítás terén : a sok kötelességhez még többet csatolni is hajlandó, csak lehessen minéi tevékenyebb eszköze az Isten dicsősége terjedésének. Ennek szép, magasztos célja felé vágyódásában az a gyengéje, hogy csak magát látván valaminek lenni, a tanitó testülettől egész általánosságban tagadja meg az elismerést a vallás dolgait illetőleg, és saját testületét véli olyannak lenni, mely tud egyszersmind akar és fog is a vallástanítás kellékeinek megfelelni. Amott ismét van egy másik csoport, mely bár kérkedik önmagával, mindazáltal gyarló, tehetetlennek érzi magát több kötelességet teljesíteni az eddiginél, mintha a tevékenységnek lehetne határt szabni p. o. a papi pályán, s csak ugy borsózik háta, illetőleg remeg szive midőn neszét veszi, hogy sorrendbe szedett munkájához ujat is akarnak toldani. Tehát meggondolva,hogy nem szolgálhatunk két urnák egyszerre (zárjel közt legyen megjegyezve: a vallástanítás sokkal inkább annak az urnák a dolga, kinek szolgálatában áll a pap, mint p. o. a községi képviselet teendői) erősen tiltakozik az ellen, hogy a pap tanítsa a vallást. E csoport felett szemlét tartva, talán nem esünk rágalmazás bűnébe, ha mondjuk, hogy bizony találtatnak benne olyanok, kik kihagyás nélkül tudják elősorolni a reájok várakozó kötelességeket, annyira hogy az ember első tekintetre csudálkozással kérdi: hogy nem roskadnak le oly sok munka-terhe alatt ? hisz annak hordozására több mint emberi erő kívántatik (no persze széjjelebb, egymástól messzebb vannak azok a gyakorlati életben mint a papiroson) de azért csak édes kevés a mit tesznek; mert a restség és kényelem szeretet a mit ők oly igen szeretnek. Avagy nincsenek e a lelkészi pályán is egy vagy más megbízatású hivatalnokok, kik címzetesen, névleg szerepelnek, áldott csendes, nem »viszketeg« természetűek?! En ugy tapasztalom, hogy a valódi odaadással fáradozó hivatalnok, bármi téren is, nem tudja teendőit körvonalozni, hogy annyit és többet nem, s minél több dolgot végez el, annál inkább bele éli magát a tevékenységbe. Ime igy állanak a tanítók és papok csoportjai a vallástanítás kérdésével szemközt egymásnak ellenében. Ezekhez teszem én a számításból kifeledettet, ugy a tanítók mint a papok osztályából a hitetlenek, vagy — szelídebben — a bibliai alapon nem állók csoportját. Ez az, melynek bűnéül rovom fel annak tapasztalhatását, hogy anyaszentegyházunk ifjabb tagjai zsenge korukban megmérgeztetvén, terjed a vallástalanság, szennyeződik az erkölcsök tisztasága. Igen, mert bár e csoport tagjai sokat tudnak, még is nem sajátítván el azon »magasabb theologiát, hogy Isten az egész, emberiségnek atyja, az emberek pedig Isten gyermekei« szivökben nincs felébredve s »meghonosodva a vallásos érzelem legmagasabb fejlődési foka: az Isten és emberszeretet» ; pedig e két tényező bírásában rejlik a vallástanitásnak nagy fontossága, mert »mivel foglalkoznak a vallástanitásra szánt tankönyveink, ha nem Istennel, az emberrel és a kettő egymáshoz való viszonyával.« S ki taníthat ezekről, -ki a szentséges viszonyról kivánt eredménynyel?! Bizonyára az nem, kinek nincs keresztyén fogalom szerinti Isten hite, ; hanem csak természet imádása s mint ilyen az embert is a természet oly egyszerű gyermekének tartja, kinek a származáson kívül semmi összeköttetése sincs a természettel: egyik mint nem fiu, a másiknak mint nem apának s viszont, semmivel sem tartozik, sem kötelességből sem szeretetből. A hitetlen tanitó iskolájában lehet tapasztalatból meggyőződni, hogy »a vallást mint érzelmet tulajdonképen nem lehet tanítani«, mert ott a vallástan tárgyai betanittathatnak emlékezés szerint, de a hit nélküli lélek beszélő testi organuma, a holt betűkből sohasem fogja ! a vallásos érzelem melegét lehelni a növendék keblébe ! A mely tanitó 50 krért eladná mennyei idvességét annak iskolájában vallásos érzelem helyett a vallástalan, ság mérgét szívják az »ifjabb tagok.« És itt megbocsát nekem »ügyes toll« ha azt mondom, hogy a tanítók sorában a vallás tanítás kellékeinek érintett hiánya ha meg! van az egyházkerületeink által fenntartott tanitó-képezdékben : mennyivel kevesebb garanciat nyújtanak nekünk e tekintetben az állam által képzett tanítók. Avagy lehet e feltenni is, hogy ha egy felekezeti iskola elfeledkezik saját felekezeti érdekeiről, akár a leendő tanitó egyéniségét, akár tanítványait, mint egyháztagokat tekintve : az állam sokkal inkább eszében tartaná főleg kivált a protentánsokét ?! Én nem teszem fel. Az én nézetem tehát ott is eltér, »ügyes tollétól,« ha ő azért jajdul fel, mert a felekezeti képezde nem képesiti sikeres vallástanitásra a növendékeket, én pedig azért mert a vallásos hitet s érzelmet nem sajátitatja el. Nem rágalmazás ez, hanem szomoritó tapasztalatból merített meggyőződés igaz beszéde. Mert ismerek tanítót, ki előttem mondta, hogy sokszor pirul katedrában, ismerek tanítót ki egyházi lap egyetlenegy szavát végig nem olvasná nem tudom miért : ugy fél attól mint ördög a tömjéntől, amaz felekezeti, emez állami képezdész volt. Van az ilyennek hite ?! taníthatja az ilyen a vallást ? ! Higyje a ki hiszi, de én nem hiszem!!