Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-07-05 / 27. szám

Gőgösök némely tanítók lelkészeikkel szemközt ? En arra mit se adnék. Hisz a ki olyan, a gőg ugy se emeli felibünk. Szokta az olyan mondani : én is lehettem volna pap! Igaz, de ha nem lett, hát csak tanitó maradt. Hanem ha sziv és kedély nélküli vallástalan embereket akarnak nevelni az már más ! Hogy azt meggátoljuk szigorúan fel kell ügyelnünk s ha nem használ, fel kell jelentenünk őket. Oh 1 . . leírván e szavakat, mint véletlenül, hirtelen összetornyosult felleg a mezőt, ugy borította el szivemet annak tudata, hogy ha a tanitó-testület szemében megláttuk a hitetlenség szálkáját : az osztó igazság követeli, hogy a papi testület szemeiben sötétlő gerenda előtt se hunyjunk szemet. Valóban, papi osztályunkban sincs mindnyájunknak bibliás hitünk; egy bibliára esküdtünk mindannyian és mégis némelyikünk kettő szolgálatában kapkod, sokan modernizálván közöttünk, maguk sem hiszik a mit prédikálnak, de azért csak mondják mert a hazugságért is biztos kenyeret adnak, aztán szép az a tiszteletes s hát még a nt. cím s oly magvakat hintegetnek, melyeknek szivökben nincs csiráztató és tenyésztő talaj. Avagy nem halljuk-e az életben a társaságokban, az itt és ott elejtett, vagy elbizakodó dicsekvéssel hangoztatott biblia ellenes .. hitetlen kifejezéseket, vagy nem láthatjuk-e lapjainkban a hit és hitetlenség közötti hányattatás következetlenségének képét, a hivatali és egyéni meggyőződés ellentétes nyilatkozatait. Az ily szavakat hangoztató és nyilatkozatokat írogató papok képezik testületünkben ama harmadik csoportot, melyre gondolva Tamás vagyok, hogy Jia lelkészek veszik is át népiskoláinkban a vallástanitást: mindenütt »szivvel és kedélylyel vallásos embereket« akarnak nevelni a. rájok bizott gyermekekből. De azt meg már erősen hiszem, hogy találkozni fog sok lelkész ki a reá bizott nyáj ifjabb tagjait még zsenge korukban, nem hogy nem engedi, de sőt maga szándékosan fogja megmérgezni, ha a modernisálásban annyi lesz szabad mint most. Avagy ha fejlett korú embert, férfit és nőt meglehet tántorítani hitében, melyben született és neveltetett, meglehet a pap templomi ingadozó magaviselete által, nem könnyebben lehet e azt a zsenge fiút és leányt, hitetlenné tenni. E körülményeket tapasztalva és megfigyelve, én részben a papoktól is féltem a vallás-tanítás keresztyénileg felfogott érdekét és célját. De azért a nagy általánosságban bizva még is oda szavazok, hogy vétessék el népiskoláinkban a tanítóktól a vallás tanítás! Távolról sem azért, mintha vélném, hogy nem tudnák tanítani szivet és kedélyt nemesitőleg, vallásos érzelmet ébresztőleg a hit és erkölcs tudományát magukba foglaló kiadott könyveket a tanítók, hanem azért mert a tömérdek tantárgygyal elhalmozott tanítónak nincs ideje, hogy »kellő magyarázat és módszeres feldolgozással« taníthassa a vallást még a kevés számú iskolában is, annál kevésbé van aztán hol 50-100-ig való növendék veszi igénybe naponta (ez a dolog tiszttárs urak 1 !) az egyetlenegy tanitó jó akaratát és szorgalmát. Már pedig igaz, mint mondja a rozsdás és csillogó fegyver közt válogató egyik kartársam : »vallást kellő magyarázat és módszeres feldolgozás nélkül tanítani roszabb, mint semmit sem tanítani. Hogy pedig ily rosszul tanítják sok helyt, azt sajnosan tapasztaltam már első iskola látogatásom alkalmával épen megyénkben, tanítanak betűt, kérdeznek betiit s mondatot, többet semmit! De papra bíznám a vallástanitást azért is, hogy jövőben az igazságos tapasztalat döntené el : azért terjedt el a hitetlenség, vallástalanság, egyháziatlanság s szaporodtak az üres templomok, mert a tanítók nem akarták és nem is szokták csak »a tulajdonképení célt veszélyeztetve« tanítani a vallást, éltető erő helyett öldöklő mérget adtak a szívnek és léleknek. Ha a mi vallástanitási működésünk hasítaná fel aztán e valláserkölcsi jobb kor hajnalát, oh mily szép és mily édesen boldogító lenne akkor a mi életnappalunk, hogy megbizonyítaná közhasznú, életboldogitó jótékonyságra valóságát a papi testület!! De papra biznám a vallástanitást azért is, mert az azzal való foglalkozás valami kimondhatlan kedvességűnek tetszik nekem. Oly jól esik midőn confirmátiói oktatásom idejében alkalom adatik hitökben szilárdítani azon már majdnem ifjakat és hajadonokat, kik arra vannak hivatva, hogy nem sokára, mint önálló keresztyének hitszilárdsággal hallgassák ajkaimról hangzani a hitszilárdság hevével hangoztatott szent igéket, melyek az örök életnek igéi. S ha tapasztalom, hogy a 95 tanköteles közül rendesen 70—85 növendék oktatásával túlterhelt tanitó, legjobb akarata mellett sem képezhette tanítványait a vallásból annyira, hogy az én confirmátiói működésem nehéz ne lenne : lehetetlen nem vallanom, hogy ha dolgom szaporittatott volna is, célszerűbb lett volna nekem magamnak végezni eleitől fogva osztályonként a vallástanitást. Hetenként szerda, szombat, vasárnap délutánja és még valamelyik nap pár óráját iskolában töltve nem igen szakadtam volna meg s most mennyivel nagyobb örömmel s bátorsággal, bizalommal ereszteném egyházam ifjú nemzedékét ki, a keresztyéni életfoglalkozás pusztájára, hol annyi kísértet, csábító fog ellene lesbe állani vagy vele harcra kelni! Szólhatnak igy a többi papok is! Vegyük hát figyelembe a figyelemre méltókat, és ha igaz, hogy »vallás terén az építés, az érzület és akarat nemesítése a fő« ugy szavazzunk oda, e magasztos érdekért magunk erejéből áldozva, hogy mivel amaz érintett fő kötelességeket a sok tantárgy miatt, példák, kivont erkölcsi tanúságok előadásaival végezni nem képesek a tanítók, tanítsuk mi lelkészek a vallást. Ha a hitével meghasonló, azt elhagyó intelligens világ maga ellen vallja, hogy hitre az emberiségnek szüksége van s hogy nemzedéke az ő káros állapotába re sülyedjen »óhajtja, hogy gyermekei vallásos emberek legyenek«: a modernek tagadják meg magukat és lega'ább kötelességből szájuk legyen orthodox. Igy tanítóinkon könnyitvén nem mentjük fel, hogy magok is vallásosak ne legyenek, sőt felhasználható időt ajándékozunk nekik arra, hogy a természetrajz, természettan, történelem szóval minden tantárgyakból, mintha csak vallást tanitana, ugy nemesíthesse az érzületet, akaratot, főnökével kezet fogva idomítsa anyaszentegyházunk ifjabb tagjait a valódi keresztyéni élet szeretetére s gyakorlására. Szavazzunk így, a teher terhétől meg nem rettenve, hiszen ugy tudjuk, hogy a pálma, terhe alatt nő, erősödik, hát mi kiket Isten a pálmának is koronájául teremtett, nem tudnánk erősebb és magasztosabb tulajdonságú lenni?!... Az nem lehet! Szavazzunk ugy! mert ha döntünk, majd tapasztalni fogjuk, hogy azok között a hivek között kik már gyermek korukban megismerték a mi szivünket, lelkünket, meg mi is az övéket s azáltal a pásztor és nyáj egymáshoz már a zsenge korban közelebb, bensőbb viszonyba lépett: fenséges értékű s édes emlékű leend a confirmátiói emlék lap és az az annyira sürgetett házról házra járó lelki gondozás is könnyebb és boldogitóbb leend! Ismét mondom : ne féljünk a kötelesség teljesítésének terhétől; hassunk, tevékenykedjünk s megsegít Isten, ad ő nekünk erőt! 1 A mint éreztem : ugy szóllottam. Nagy Elek, ref. lelkész.