Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1885-06-21 / 25. szám
midőn Balahó Antal lelkész ur, a mult évi augusztus hóban, a hodosi anyaegyházban pusztított s a lelkész és tanitólakot elhamvaztott tűzről az esperesi hivatalnak jelenést tett, egyúttal értesítette alulírottat arról is, hogy mivel nagy része a gyülekezetnek szintén hajlék nélkül maradt, ő kénytelen lakását más községbe, illetve egyik filiájába tenni át. Én nyomban elleneztem abbeli gondolatát, sőt hozzá intézett levelemben kifejeztem abbeli nézetemet, hogy ha tökéletesen pástorságának más helyiségen laknék is, most oda kellene költözködnie; mert ha valaha, ugy most e veszély idején van szüksége por- és hamuból felsíró nyájának vigaszta'ó- bátorító és lelkesitő pásztorra, tehát, én nem csak az egyháztörvénynek idevonatkozó §-át tartottam szem előtt, hanem ennél még erősebb törvényre, a lelkipásztort^ hallgatói iránt erkölcsileg kötelező törvényre figyelmeztettem. S hogy én nevezett lelkésznek e helyváltoztatási tényét nem helyeseltem, kitűnik azon eljárásomból is, hogy midőn a Can. visít, utam Hodos felé irányoztam: bár a különben általam becsült lelkésztársam által hálással egybekötött szállásra szives meghívást nyertem, D.-Szerdahelyen, az általa megjelölt lakása előtt meg sem állva, egyenesen Hodosba mentem visszatértemmel, s ott végeztem teendőmet, hova későbben a lelkész ur is megérkezett, kért bennünket magához éjjeli szállásra, azonban, tudván, érezvén kötelességemet, nehogy a szives vendégszeretet elfogadása altal, az egyházi törvények 127. §. megsértésével, az ő lakásváltoztatási tényét sanctionáljam: napnyugodtakor Hodostól egy jó órányira eső filiális egy. házba rándultunk át, hol nem is váratva, hideg éjszakázásnak tettük ki magunkat. Azonban a helyi lelkész mentségére ki kell nyilvánítanom, hogy a jelen vo't elöljárókat a lakásváltoztatásra nézve, a lelkész távollétében kikérdezvén: lelkiismeretesen tettek arról tanúbizonyságot, mely szerint lakást a nagy mérvben elégett gyülekezetben, lelkészök részére nem találván: kénytelenségből tette át lakását a tőlük % órányira eső D.-Szerdahely fiók-egyházába. Tehát ez az, a miről Kéri ur azt mondja : »Ez is csak a komáromi egyházmegyében történhetik meg ?* Bátor vagyok kérdezni Kéri úrtól: mi történhetik még meg a komáromi egyházmegyében ? Könnyű és élvezetes a gúnyolódás annak, a ki ezt teszi, de bezzeg fáj, a ki ellen ez méltatlanul irányozva van. Én magamat menteni, eljárásomat szépíteni nem akarom : de a sértett önérzet hangján s nyugodt lélekismerettel kérdezem, váljon : azon egyházmegyéről, hol az esperes napi munkáját szorgalmasan végzi, s bármily halmaz hozzá érkezett levelet ugyanaz napon válasz nélkül nem hagy, s fejét nyugalomra addig, mig a nap terhét teljesen le nem rótta, nem hajtja; azon egyházmegyéről, hol az esperes teljes közvetlenséggel intézi az intézhetőket s késlekedést eljárásában nem tűr; azon egyházmegyéről, hol az esperes időközüeg tett minden intézkedését, a közgyűlés elé tárja s gyűlésen kívül töltött minden órájáról, percéről pontosan beszámol ; azon egyházmegyéről, mely peres ügyeivel, apellátáival a kerületi gyűlésen évek hosszú során át nem alkalmatlankodik, hanem otthon, testvéries szeretet és bizalommal intézi ügyeit s béke s egyetértés alapján igyekszik a törvénynek érvényt szerezni, szóval : azon egyházmegyéről, hol az esperes nyugodt lélekkel elmondhatja: »nulla dies sine linea«, ismétlem azon egyházmegyéről csakis tájékozatlanság vagy elfogultságból lehet elmondani: >Ez is csak a i egyházmegyében történhetik meg.« Még egy szót. Hiszen, tisztelendő Kéri Pál lelkész urnák is van szérűje, tehát egészen már bizonyosan van mezeje is, habár nem oly tágas, mint egy superintendentia, tehát böngészszen ott s ha majd böngészetének érdemei babérasztagokba emelkedtek, elmegyen a superintendentia, el a szegény kigúnyolt komáromi tractus s koszorút tűzend azokból önnek halántékaira. Kelt Perbetén, 1885. junius hó 2, Vdhji Lajos, segéd-főjegyző s komáromi esperes. Jubileum. Nem fejedelmek találkozása, nem is valami nevezetes világra szóló esemény, hanem az ácsi ref. egyházkebelében lefolyt jubileumról óhajtanak ezen igénytelen sorok megemlékezni. E lapok hasábjain már a mult évben jelezve volt a nevezett gyülekezet agg lelkészének Décsi Bálintnak jubileuma, mely a folyó hó 7-én meg is tartatott. A különböző helyekről érkező tisztelgők sorában megérkezett egy helybeli egyháztag négyes fogatán, kisértetve 8—10 lovas által ft. Pap Gábor püspök ur is. Pontban 9 órakor megzendültek az Úr házába hívó harangok, s a felkoszorúzott katedrával, a főbejáratnál diadal kapuval díszített, amúgy elég rend- és csínnal ékeskedő templom falai csakhamar be is fogadták a sokaságot, melynek mindegyikének arcáról olvasni lehetett ama szép énekünk szavait : »Örül mi szivünk, mikor azt halljuk, a templomba megyünk.« Be is ment az agg pásztor, a főpásztor, kísértetve mintegy 10—12 pásztortársai által; őket követte a nyájnak örege apraja, mig a templom nő és férfi sereg díszes soraival megtelt. Ekkor énekelt a gyülekezet, énekelt, de oly buzgón, oly meghatottan, hogy a könyvek levelei megnedvesedtek. Ének után Úr asztal mellé lépett Vályi Lajos egyházkerületi főjegyző, megnyitó beszédének vége szívélyes megható volt. Most a gyülekezet tagjaiból már rég idő előtt alakult dalárda zenge éneket 1 az ének szép és szabatos elzengzése után szószékbe lépett Décsi Bálint a megtisztelt szolgája az Úrnak. Hangja rezgett, de ércességét megtartotta ; az előima, egy mély hála az élet Urához; a beszéd alapigéi Jón. 5. 31, 32. »Ha én teszek magam felől bizonyságot, az én bizonyságtételem nem illendő leszen, más az a ki én felőlem bizonyságot teszen, és tudom hogy igaz az a bizonyság « Szónok röviden végig tekintett az életen s utoljára végzé, »ítélj meg engemet Úristen« és a mit te mondasz, azon meg fogok nyugodni. Ez volt a rövid de elég szép és kerek beszéd alaphangja, melylyel a zárima, mint testvér teljesen összeillett. A jubiláló, egy emelvény karszékében foglalt helyet, a dalárda ismét szépen énekelt, azután megjelentek a tisztelgő bizottságok s küldöttségek. Ezek sorát megnyitotta ft. püspök ur vezénylete alatt az egyházkerületi s a pápai főiskolai küldöttség; püspök ur a jubilálónak polgári, lelkészi, majd egyházkerületi s a főiskola körüli érdemeit rajzolta. Décsi nem ismert el semmi dicséretet, a mit tettem — úgymond — azzal tartoztam, azt éreztem, hogy só vagyok s megizetlenülnöm nem szabad. Jött a tatai egyházmegye, melynek a naphőse is tagja; üdvözölte az egyházmegye részéről Páli Lajos esperes, szóló helyesli s osztja a püspök által felhozott érdemeket,