Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-06-07 / 23. szám

Schiller, Kant, Schelling, Hegel — mindez-k: a civilisatio igazi hordozói, a protestantismus levegőjén táplálkoztak. Dr. Szlávik Mátyás. BELFÖLD. Az erdélyi reform, egyházkerület közgyűlése. Az erdélyi reform, egyházkerület évi rendes közgyűlése május 28-án kezdődött meg Kolozsvárt. Csütörtökön (első nap) a közgyűlést Kemény Gábor b. miniszter, a kerület főgondnoka, Szász Domokos rövid imája után, emelkedett hangú beszéddel nyitotta meg. Beszédében megemlékezett az elhunyt püspökről, Nagy Péterről és Zeyk Károly főgondnokról, a két vezérről, a kik egymásután dőltek ki. Majd utalván a közgyűlés fontos tárgyára. a püspökválasztásra, röviden érintette a másik főkérdést, az egyházi közigazgatás belszervezetét, mely szintén most lesz megoldandó, — a közgyűlést megnyitotta. Megtörténvén a képviselők igazolása, s feleskettetvén a tisztviselők, a gyűlés tagjai testületileg vettek részt az elhunyt püspök emlékére tartott gyászünnepélyen, melyen a város közhivatalai, a különböző egyházak, a hadsereg és honvédség voltak képviselve. Szász Domokos mélyen megható imát tartott. Ezután Szász Gerő kolozsvári esperes tartotta meg emlékbeszédét Nagy Péter felett. A szónok megkapó vonásokban domboritá ki Nagy Péter jellemét s magával ragadta a hallgatóságot, midőn azon korszakot festette, melyben Nagy Péter jelleme formálódott és meginditotta a sziveket, a midőn a nagy halottat egymásután ért családi csapásokról emlékezett meg. A beszéd, szerkezetére nézve, szónoklati alakba öntött életirat volt, mely a midőn a Nagy Péter gyermek- és ifjú korának és későbbi élettörténetének főbb mozzanatait felmutatja, egyszersmind híven ecseteli nemzeti életünk ama nagy korszakát, mely a vázolt életpályának nem csupán keretül szolgait, hanem arra a leghatározóbb befolyással is volt. A bevezetés után, melyben már röviden, de találó vonásokkal jelezve van, hogy Nagy Péter az egyház terén, ugy a szónoklati modor, m;

nt a theologiai felfogás tekintetében mi nálunk a határkövet képezi a régi és az uj kÖ7Ött, az ünnepeltet első gyermek- és ifjú korában mutatja be a szónok. Szól az apai szigornak és az anyai szeretnek jótékony hatásáról, mely egyik tényezője volt annak, hogy a kissé könnyű vérű gyermek, lassankint és a későbbi küzdelmekben lelkileg megedződve, ékes pályáját oly dicsőségesen végezte. Tüneményes idők, csodálatos korszak következett. Az a korszak volt ez a nemzet életében, midőn a Meg váltó ott jár a Genezaret tava helyett a Duna-tisza partjain és a vakok látnak, a bénák meggyógyulnak és Lázár, a meghalt nemzet, kikél háromszázados sirjából. E nagy korszak igen élénk ecsetelése után kérdi a szónok. Vagy mit tartoznak ezek a dologra ? Csupán annyit, mint a termőföld és a kedvező természeti viszonyok a gazdag aratásra ; mint a sziv dobogása, mint a mindennapi kenyér és a levegő az életre. E nagy korszak fej'eményeiben és eseményeiben találja fel a szónok Nagy Péternek jelleméhez a kulcsot, egész életéhez a döntő indokokat. Már a politikai tér harcosainak, egy Wesselényi-, egy Széchényinek példája és munkássága fejlesztő és irányadó befolyással volt az akkori ifjúságra ; de még sokkal nagyobb mértékben voltak a nemzet költői. A nagy költők és az általuk elővarázsolt nagy idők hatásán, »az eszmék forrongásában, a népszellem vajúdásainak kitörései közt, az ifjú Nagy Pét- r lelke szárnyaka*: eresztett,® és szárnyaló, kereső lelke előtt feltárult az a ragyogó világ, mely mindent ígért, mindennel biztatott és a melynek neve: eszmény. Ehez képest természetes volt, hogy a költői lelkű ifjú, húsz éves korában magára ö'tötte a papi palástot. Mert papnak és költőnek hivatása ugyanaz. Pap és költő egyaránt keresi az örök igazságot, az erkölcsi szépet, a fenségest, az eszményit: azokat, a melyek nem láttatnak. Nagy Péter tanulmányozta a bölcsészetet, mert jó korán megértette, hogy a bölcselet teszi az embert képessé, hogy a tudományok magvát átértse s magában felolvaszsza, mert az szervezi munkásságunkat egységesen és központosítja a lelki erőket tervszerűen. Az ókori classicusokban az örökszellem kisugárzását találta s általuk elsajátította a műalkotás, a tisztaság és szabatosság előnyeit: Cicero bölcsészeti ékesszólását és Virgil költői emelkedettségét, mely abban áll, hogy festéseiben igazság legyen és kifejezései a tárgyhoz és átérzett eszméhez alkalmazottak. A természet hatalmas könyve sem maradott zárva előtte. Sokat olvasott ebből is, de nem ugy, mint azok, akik fellelik ugyan a természet életében a törvényt, de a törvényadót nem. O nem tartozott ezek közé. Fáradtságot nem ismerő szeretettel tanuTmányozta a német, francia és különösen a legtartalmasabb modern irodalmat, az angolt, hasonlókép az egyházi irodalom remekeit. A theo'ogiai harcoknak, melyekben egy felől a kegyeskedő és szemforgató orthodoxia. másfelől a sivár, a terméketlen rational'smus ál'tak szemben egymással, szőrszálhasogató vitáiban nem találta kedvét. Hanem az evangéliumot hi dette Es a szorosabb értelemben vett tettek mezején is fényes érdemekkel tündöklött. A nemzeti önvédelem dicső, de vészes idejében pillanatig sem habozva, oda állott a nemzet harcosai közé, a tudomány fegyverével. Es azután ha humanitárius intézetek felállításáról, ha irodalmi vállalatról vagy bárminő közérdekű intézet létesítéséről volt szó, ott volt munkássága, áldozatkészsége és bölcs tanácsa támogatásával. A társadalmi élet minden fontos kérdése benne hű ba'átot és munkást talált. A napi politika zsibongó küzdelmei nem valának kedve és ízlése szerintiek ; ép azért, egyet'en esetet kivéve, annak igen gyakran személyes és pártérdekektől vezérelt harcaitól magát távol tartotta ; belátván azt, hogy másnemű mező az, hol a pap számára hivatásához illő babér terem. És ha mindenek rendben voltak és ha dolgát elvégezte : akkor kiment kis, földi paradicsomába, melyet ő kertjének nevezett. Egy exoticus bokor, egy rózsatő, egy kis virág nyílása, színe, illata, vagy a madár éneke ugy hatottak rá, hogy a ki látta, igy kiáltott fel: ime egy boldog ember ! Bo'dog is volt; mert egy más paradicsommal is megáldotta az isten : jó gyermekekkel, nyolc szép unokával, kiknek körében maga is gyermek volt. sNe sirassuk őt végzé beszédet a szónok. Hiszen lelkemben nem tudok megválni ama húsvéti evangéliumtól : »Nagy reggel, a hétnek első napján, menének a nők a koporsóhoz, kik látának egy ifjút, ki monda nekiek: Nincsen itt! Ez a mi vigasztalásunk. Abban a sírban csak az nyugszik, a mi a mulandóságé volt. A szebb rész, szelleme, emléke a miénk. Ez fog tanitni minket : lelkesülni az eszményi, a szent do'gokért; ha kell, életünket áldozni a kötelességteljesítés szolgálatában. Emléke egyesítsen, munkálni azokat, melyekben ő példát hagyott: akkor virágozni fog anyaszentegyházunk és ez lesz az ő legméltóbb, soha el nem muló pantheona.«