Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-06-07 / 23. szám

met nyer, törekedjetek mindenekfelett a római egyház s annak igazsága után! Isten rendeletének megfelelőleg cselekedni ez esetben annyit jelentene, mint rómailag egyházilag cselekedni. A római keresztyénnek erkölcsisége tehát az egyház iránti vak engedelmességben áll, s az erkölcsiség tana »a túlsó oldalon* az egyházi rendeleteknek atomistikus summájává lesz. Az erkölcsi cselekedetnek törvénye eszerint az erkölcsileg cselekvő személyen kivül esik ; a rómainak akarata idegen törvénynek van alávetve, vagyis heteronom az, amint Kant kimutatta. Erkölcsileg csak az cselekszik, a ki az isteni törvényeken — a decalógon — kivül az egyháznak törvényeit is teljesiti, s annak javát közvetlenül vagy közvetve előmozdítja. Erkölcsileg cselekszik p. o. azon fejedelem, kí a római egyházért háborút visel, ki római kath. imaházakat és iskolákat emel, s ki nem kath. alattvalóit a lehetőség határán belül, ha kell erőszakkal is, az egyedül üdvözítő római egyház kebelébe vezeti vissza. Erkölcsileg cselekszik azon gazdag, ki tőkéit a római egyház rendelkezésére bocsátja, s erkölcsileg cselekszik mindenki, a ki az egyház képviselőit, a papokat tiszteli s befolyásukat lehetőleg nagyobbítja. S miután a papság a római pápaságban éri el csúcspontját, a pápa iránti szolgai engedelmesség képezi a római keresztyénnek egyedüli erkölcsi érzetét, mert az isteni törvény iránti engedelmesség egy jelentésű a pápa iránti engedelmességgel. A pápa emiélfogva a római Icatholikusok lelkiismerete. A 200 millió katholikus embernek egyetlenegy lelkiismerete van, s ez Rómában szólal meg, vagyis a vaticánban, a pápa kebelében 1 A lelkiismereti szabadság, melyet a modern ember megbecsülhetetlen vívmánynak tart, a pápa birodalmában »esztelenség«-nek vétetik, s ujabban IX. Pius által határozottan elvettetett (1864. december 8-iki encyclika). »A lelkiismereti — s istentiszteleti szabadságnak, s a gondolatok és vélemények szabad kicserélésének nincsen jelentősége az egyház-tanitói hivatalával szemben, mely a lelkiismeretet megköti, istennek igazi tiszteletét meghatározza, s a szellemeknek minden nyilvánulásait megitéli« e szörnyű tétel néhány loyolita római praelatusnak kívánságára csaknem szentesítést nyert a vaticáni zsinaton. (Martin Conc. vatic. documentoium collectio, p. 84). Midőn tehát a német püspökök a vaticáni dogma elfogadásával a római pontifexnek »értelmüknek áldozatát« hozták meg, római kath. értelmezés szerint lelkiismeretesen cselekedtek, s a jezsuiták mint következetesen római katholikusok járnak el, ha feltétlen engedelmességet fogadnak a pápa irányában, vagyis azon cadaverengedelmességet, mely a római egyházból egy mechanikus módon működő gépet csinált. S miután a XIX. század pápasága azonosította magát a jezsuitismussal, mely 1870-ben érte el diadalünnepét, nyilvánvaló lett a római erkölcsiségnek valódi értelme. A római katholicismus erkölcsisége az akarat, tehát a személyiség megsemmisítésében áll, s ennyiben szorosabb értelemben véve — erkölcstelen. Ezen kemény ítélet igazolásául elég hivatkoznom az uj szövetségre, mely isten országában azon személyeknek közösségét látja, kik a Krisztusból eredő isteni szeílem működése folytán fiusági viszonyba léptek az Istennel. S ha erkölcsi cselekvés annyit jelent, mint célok szerint való cselekvés, ugy a keresztyén erkölcsi cselekedet isten országának célja által van meghatározva. S miután az ember, mint Istennek képmása értelemmel s szabad akarattal bir, ugy Istennek szent akaratát csakis az értelem s a szabad akarat, tehát a személyiség elve alapján teljesítheti. Szabadsággal teszem Istennek akaratát saját akaratom tartalmává, s nem saját akaratunknak puszta megsemmisítése, hanem annak az isteni akarat alá való rendelese által megy végbe az erkölcsi processus keblünkben. Csakis önző akaratunknak megtagadásában áll erkölcsi életfeladatunk. A római katholicismus a személyiség elvének megsemmisítésével végződik a pápa javára, míg a protestántismus a személyiségnek az isteni szellemben való ápolására törekszik, vagyis az értelmi, erkölcsi s vallásos tehetségeknek istenországával összhangzó kifejtésére. A katholicismus a pápa rabszolgájává alacsonyítja le az embert, mig a protestántismus megtöri a bilincset s szabaddá teszi azt, mert cselekvésének erkölcsi indokát, normáját és célját az isteni szellemből újjászületett keresztyén önmagában hordja, t. i. a saját akaratába fölvett isteni akaratban. Ez nagy előnye az evangéliomi erkölcsiségnek a római felett. Miként a nap fénye a különféle edényekben különbözőleg töretik meg, ugy Istennek egyetlen akarata az egyes személyektől a személyes képességeknek sajátszerűségéhez mérten kü'önbözőleg fogatik fel. Ép azért istenországa az evangéliumi egyház nézete szerint az egyes személyiségeknek végére mehetetlen különfélesége által jön létre ; minden egyes ember egy unikum s mégis valamennyi a Krisztusból kiinduló isteni szellem működése folytán, mint egy testnek tagjai egy organicus egységet képeznek. Mily mélyre ható itt a különbség a pápista ,és evangyélmi erkölcsiség között 1 Túlnan a cadaver engedelmesség alapján oly istenországnak megvalósításán fáradoznak, melynek egysége hasonlít a temető síri nyugalmához. Az evangéliomi módon fölfogott istenországa ezzel szemben egy csudálatos virágkert; virágzik benne minden egyes virág gazdag változatosságban, a mint azokat az égi kertész neveli. A túlsó oldalon az evangéliomi egyes személyiségnek önállóságát féktelenségnek bélyegzik. Azonban ehez az evangéliomi erkölcsiség elvének semmi köze. Megengedjük, hogy a reformátorokhoz sok rakoncátlan tömeg is fűződött, miként p. o. a parasztok 1524-ik és 1525-ben Luther tanát a keresztyén ember szabadságáról eredeti vallásos értelméből a társadalomba tették át s alatta a szolgálattól, adótól, stb. való megszabadulást értették. A reformátiónak ily »ultrái* miatt nem vonható felelősségre a mi evangyélmi keresztyénségünk, mert az egyházi protestántismus sohasem fajulhat el féktelenségben, vagy erkö'csi inndividualismusban. Miután nálunk az egyes személyiség a Jézus Krisztus történeti személyében megvalósult erkölcsiségnek objektív normájához van kötve, nem eshetünk féktelenségbe vagy pláne merő subjectivismusba, s ez alapon a protestáns erkölcsiség sokkal jobban meg van fundálva, mint a római; mert mig a túlsó oldalon az egyes keresztyének erkölcsi Ítélete a pápa kathedraszózatára van alapítva s ép azért bizonytalan valami, az egyházi protestáns a bibliai isteni akarattal szeme előtt s szivében, biztosan halad Jézus Krisztusnak nyomain. A protestántismus hatalma az Istenben gyökerező személyiségében rejlik a maga hit- lelkiismeret- és gondolatszabadságával, mely a modern világot uralja s annak kulturáját eszközli, mig a római egyház az erkölcsi személyiségtől rabszolgaságot követel a papi-iga irányában, a hit- és lelkiismereti szabadságot az inquisitió börtöneiben ássa el, a gondolkodást a XlII-ik századbeli szerzetesi világnézethez köti. A protestántismus civilisatiója ennélfogva sokkal érettebb, mint a katholicismusé. Luther és , Melanchton, Keppler és Newton, Schakespeare, Göthe és