Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-06-07 / 23. szám

Trefort miniszter a néptanítókról. A közoktatási miniszternél mult hó 26-án volt egy 17 tagból álló küldöttség az egyetemes tanitógyülés végrehajtó bizottságából és az árvaházi egyesületből, megköszönvén a miniszternek az »Eötvös alap* és a »Tanítók árvaháza* irányában tanusitott pártfogását, az árvaház protektorságára is felkérvén a minisztert. A két küldöttség egyszerre bocsátatott be s min denik küldöttség szónoka (Tóth József és Lakits Vendel) tartalmas beszédet intézett a miniszterhez. A miniszter mindkét beszédre hosszabban, teljes fél órán át, s oly lelkesültséggel válaszolt, hogy beszéde, mely a legbensőbb meggyőződés tükre volt, magával ragadta a küldöttség minden egyes tagját s meggyőzte arról, hogy a társadalmi műveltség és jólét előmozdítását a miniszter a leghelyesebb elvekből kiindulva fogja fel és igyekszik megvalósitani. Lényegében e beszéd a következő, igen tanulságos enunciaciókat tartalmazza : A tanitói árvaház protektorságát örömmel elfogadom : itt azonbnn — mondá felmelegedve, erőteljes hangon — még meg nem állunk ; szándékom, uraim, minden tanítóképző intézet mellett létesíteni egy ily árvaházat ; s ha Isten segít, ezt még miniszterségem alatt szeretném megvalósulva látni. Mert én, uraim, a tanítók sorsát nagyon szívemen hordom. A jó tanító igen fontos tényező a társadalomban, azért is fektetek én a tanitóképezésre oly kiváló súlyt. Nem értem — mondá a miniszter — miért ellenségei némelyek az internátus intézményének, holott be van bizonyítva, hogy csakis e mellett virágozhatik fel sikere sen a tanítóképzés. Oda kell hatnunk a jövőben, hogy a felekezeti képezdék is ez alapon szerveztessenek. A művelt, jó tanitót én nagyon tisztelem és becsülöm. Ismertem tanítókat, kik oly nemes módon töltötték be hivatásukat, oly szép műveltséggel rendelkeztek, hogy képesek lettek volna, miniszteri állás betöltésére is. De kétségtelen uraim az is, hogy nagy az oly tanítók száma, kik nemes hivatásukat nem tudják eléggé megérteni, sokan vannak, kik saját állásukat kicsinyelve, helytelen ambíció által vezéreltetve, magasabb működési tért keresnek maguknak. Csak e napokban volt nálam — tevé hozzá — egy tanító, kit állásából formaliter elcsaptak, s arra kért, nevezzem ki segédtanfelügyelőnek, ő erre elég erőt és tehetséget érez magában. Mit mondjunk az ily beteges képzelődésre ? A tanárok gyakori gyülésezésének csakis azért nem vagyok barátja, mert tapasztaltam, hogy egyes szerepelni vágyó emberek ezt a beteges képzelődést ébresztik fel a tanítókban, a helyett, hogy a nevelői bölcsesség, a tanitói nemes hivatás fejlesztésére kívánnának inkább hatni. Ta pasztalatból mondhatom uraim azt is, hogy társadalmunk felsőbb köreiben a népoktatásügy és a tanítók sorsa iránt nagy volt a rokonszenv és az érdeklődés az előző években ; és mit kellett látnom ? azt, hogy az utóbbi pár év alatt ez a szép érdeklődés és rokonszenv teljesen megszűnt. És miért ? Mert a tanítók politikai pártviszályokba keveredtek. Sokan vannak a tanítók között, kik azt hiszik, hogy ők vannak egyedül hivatva a társadalmat reformálni, holott előbb önmagukat és iskolájukat kellene reformálniok. En arra törekszem — folytatá tovább a miniszter — hogy a tanitót mindenki tisztelje és becsülje s ép ezért nem tartom kívánatosnak, hogy az állam és társadalom fő tényezői között a tanítókkal szemben az az ellenszenv fejlődjék kí, mely egykor Franciaország ötezer tanítójának vette el kenyerét. Legyen a tanító önérzetes, ezt akarom, de ne kapassa el magát. Tudom én jól, hogy azon hasznos szolgálatokkal szemben, miket a tanitó tesz, az ő elismertetése és jutalmazása ma még nincs kellő arányban s a tanítók e materialis baján okvetlenül kell segiteni Én törekszem is erre s hiszem, hogy a tanítóság hazafisága és műveltsége a közel jövőben már ki fogja vívni azt, a mi e tekintetben még hiányzik. Én a fővárosi tanítóktól, kik mint műveltség és szakismeret dolgában Magyarország tanítóságának elitjét képezik, sokat várok. Ezeknek kell oda hatniok, hogy az a beteges képzelődés, mely az ország tanítóságának selejtesebb részét elfogja, melynélfogva igen sok hivatását betölteni nem képes tanitó, a társadalom reformálását tiizi ki feladatául, megszűnjék. Nem akarom én, hogy a tanitó földhöz szegzett rabszolga legyen, sőt azt kívánom, hogy az önérzetet, az önállóságot és gondolkodási szabadságot a tanítóban senki el ne nyomja. Az olyan tanitó, a ki mindenre csak fejet bólint, előttem nem kedves. El van veszve az a nemzet, melynek tanitói szolgalelküségre vannak kárhoztatva. Ismételten mondom, én a néptanítókat nemzetünk fejlődésére nézve a legfontosabb tényezők egyikének tartom. Ok vannak hivatva okos előrelátással, bölcs meggondolással vezetni a felnövő nemzedéket, jó példaadással hatni a nép erkölcsi világára s terjeszteni azon eszméket, melyek a vagyonosodásra, a jólétre vezetnek. Csinálhatunk mi tanterveket, adhatunk ki rendeleteket, nevezhetünk ki tanfelügyelőket, a legszebb törekvés dugába dől, ha a tanitó nem működik helyes irányban és hivatását nem képes kellőleg betölteni. Csak ő tőle függ egészséges gondolkodást, hasznos munkássági ösztönt önteni a népbe, csak ő hirdetheti hatásosan azon egészségtani szabályokat, melyeknek követésétől függ egészségügyi mizériánk megszüntetése. TÁRCA. Ellentétek az erkölcsiség terén. Erkölcsiségről csak ott szólhatunk, a hol az öntudatos akarat jó célok elérésére törekszik. Az értelmes embernek minden egyes cselekvése függ az ő világnézetétől ; a mint a világot fölfogjuk, aszerint élünk: a materialista a létért való küzdelemre készül, a vallásos erkölcsi világnézettel biró lény másként cselekszik, mint az istentagadó. Azonban minden igazi erkölcsi cselekedetnek előfeltétele az isteni szellemből újjászületett erkölcsi személyiség. A modern atheismussal szemben katholicísmus és protestantismus között bizonyos fokig nagyszerű megegyezés áll fenn az erkölcsiség terén, de csak elméletileg, mert a gyakorlat azt bizonyítja, hogy a kettő közötti ellentét e téren sokkal élesebb, mint a hit dolgában. A római erkölcsiség tanának kiindulási pontja az embernek atomistikus módon fölfogott akaratszabadsága, vagyis merő semipelagianismus. A római keresztyének vallásos világnézete híttörvényei által van feltételezve, mert ezeknek befolyása alatt áll egész cselekvés módja. Annak bebizonyításául elég hivatkoznom az egyházról szóló római fő dogmára. A katholicísmus azon alaptanon nyugszik, hogy istenországa a papi egyházban bírja teljes megvalósulását; istenországa s egyház tehát itt teljesen fedik egymást. S ha ez tény, akkor az azon kívül álló emberi élet istentelen, s/entségtelen tehát bűnös. Az üdvözítőnek eme szavai: »törekedjetek Isten országa s az ő igazsága után, most már oly értei-