Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-01-11 / 2. szám

formalismust, sőt ugy hiszem, hogy a vallásos érzést s törekvést erősen edzi az a tudat, hogy most az egész föld kerekségén velünk együtt imádkoznak s elmélkednek a rokon érzelműek. S a legfőbb áldását az imahétnek én mint magyar protestánstalán épen ezen tudatban találom. Mi magyarok minden rokon nélkül, egyedül magunkra hagyatottan állunk a nagy világban, sic fata tulere; de nem csak a fátum tett bennünket testvér nélkülivé, önmagunkban is van jó adag separatistikus hajlam. S nemzetünknek ez a hajlama bennünk magyar kálvinistákban hatványozott mértékben meggyökeredzett. Jó szerencse, hogy egyházunk a „helv. hitvallásúi nevet viselte, vagy pár száz évig, mert közönségünk talán még azt se tudta volna, hogy magyarországon kivül vannak-é még »részünkön levők*. így annyit csak tudtunk mégis, hogy vannak másutt is kálvinisták, de biz azokkal mi semminemű testvéries összeköttetésben nem voltunk, legfeljebb, ha az utóbbi 20, 30 év alatt egyszer-másszor felszólítottuk őket, hogy küldjenek a számunkra néhány száz vagy ezer aranyat, mert tornyot akarunk itt vagy amott épiteni. Pedig a keresztyén^égnek egyik főjellemvonása épen az, hogy nem csak az egyes embereket, de az egyes nemzeteket is testvéries összeköttetésbe igyekszik hozni; másfelől korunknak is uralkodó jelszava a : viribus unitis, a rokon érzelműeknek, az ugyanazon célokra törekvőknek egyesítése. S mily szép egyesítő eszköz az a kötelék, mely az öt világrész különböző pontjain a rokon keblekből egy ugyanazon időben emelkedő ima által fonódik. Több ez mint formalismus! Ez a szentek egyessége! Vagy legalább az a felé való törekvés Ertjük azonban, ha A. G ur, kinek egyházias iránya s jóra törekvése felől nem kételkedünk, s kiről épen lapunk jelen számában is oly dicsérőleg nyilatkozik »dunántuli*, mégis helyteleníti az imahetet. Nemcsak az egyes individuumok különbözők, — mint ő mondja, — de különbözők a nemzet-egyedek is. Más mindegyiknek nemzeti jelleme, szokása, lelkének irányzata. A miből következik, hogy a mely szokás s intézmény egyik népnél üdvös és hasznos, az egy másiknál nem ilyen feltétlenül, vagyis vigyázva, s az illető nép jelleméhez módositottan kell egyik nép intézményeit egy más nép közé átültetni. Az imahét már, ugy a mint az eddigelé ismertetve volt, kétségkívül nem a magyar nép szellemének a gyümölcse, sőt egy a magyartól földrajzilag és lelkileg jó messze eső népé ; következőleg, midőn azt hazánkban meghonosítani akarjuk, figyelembe kell vennünk saját népünk szellemét, szokásait, viszony alt; s azt a szel'emet, mely az »imahét« intézményét áthatja, más szabású mezbe öltöztetve kell diadalra juttatni. Ily szempontból már értjük A. G. kifogásait, s ily értelemben mi is magunkéivá teszszük azokat. Csak hogy a külső burok nem egészen tetszős voltáért, ne vessük el s ne vessük meg azt, a mi abban rejlik. Gondoskodjunk mi is, hogy a rendes vasárnapi isteni tiszteletek mellett más uton módon is ébresztessék népünkben a vallásos hit s buzgóság, az evangeliomi keresztyének együvé tartozásának, a keresztyén közösségnek érzete, hivassék fel népünk figyelme a modern keresztyénség vezérgondolataira s modern intézményeire p. o. a kül- és belföldi missziókra, humanistikus intézményekre, a nép, az ifjúság művelődésének minél nagyobb mérvben való terjesztésére, a mint az az imahét alatt történni szokott az ezt bevett protest. népeknél. Mi különben, a kik a budapesti theologiai ifjúság által megtartott imahéti összejövetelekben résztvettünk, ugy tapasztaltuk, hogy ezen gyakorlat jelentékenyebb módosítások tétele nélkül is hazánkba átültethető, és ha a t. olvasó az ezen összejöveteleken tartott beszédek egyikét vagy másikát elolvasandja, melyhez reményijük hogy közelebb alkalmat szolgáltathatunk, meggyőződik, hogy oly csemete az imahét, melynek gyökérszálai az evangeliomi mustármagból eredtek. F. Első prot. isteni tisztelet Kun-Félegyházán.*) A rideg elhagyatottság érzete s tudata megfosztja az embert természetes tevékenységétől s lelkesedésétől is. Elhagyatva sem egyes ember, sem többől álló csoport meg nem oldhatja feladatát, nem teljesítheti kötelességét sikerrel sem a társadalom, annál kevésbbé egyháza iránt. Azonban egy bátorító szó, az egyetértés által létrehozott összetartás s az így felismert erő érzete lerázza a tespedés békóit s a szabadság tudata munkára ösztönöz. Ilyen kis tehetetlen, békóba vert kör volt ez ideig a kun félegyházi protestáns hívek csoportja, mely elszakadva s elfeledve hitfeleitől, más felekezetek közé ékelve, tagjaiban folytonosan fogyatkozva tengette életét minden egyházias cél és szervezkedés nélkül. A kopár föld azonban már felvirult, termékeny eső cseppjei megtermékenyiték s díszleni is fog ott e kis csapat fennmaradásának fája az idők végéig. E termékeny eső lehullott most karácsony másodnapján d. e. midőn nt. Celder Márton kecskeméti ev. ref. lelkész ur cántusával megjelenvén köztünk: örömünnepet ültünk. O eljött az evangéliummal kezében lelkes hivei s az olajággal a más felekezetűek üdvözlésére. Eljött, hogy egyházunk hivei rég várt vallási szükségleteit kielégítse s őket az Úrvacsorájával hitökben megerősítse. Beteljesültek tehát nálunk is a felvett igék ama szavai: »Krisztus mindenek öröme.« Hogy azonban az isteni tisztelet megtartható legyen, előre kellett gondoskodni egy alkalmas helyiségről, mely nálunk, hol nagyobb terem alig található, nem kis gondot okozott Czelder ur e célból megkereste Trefort közokt. minister urat, ki táviratilag engedte át e célra a helybeli áll. tanítóképző-intézet tantermét. így tehát elhárittatolt az akadá'y, mely egyelőre zárva tartá előttünk a képez de ajtóit. A hívek közül többen nem is értesültek az isteni tisztelet tartásáról s így nem lehet csodálni, ha a díszes terem csak 10 óra felé kezdett lassan népesedni részint a feledésből kiszólított protestánsok, részint jóakaró érdeklődésű más felekezetüekkel. Czelder ur megjelenvén kíséretével — a cantus 4 hangú énekének elhangzása után, megható könyörgést majd pedig egy szeretetteljes, eszmékben gazdag s a más felekezetüekre vonatkozólag a testvériesség fentartását hirdető praedicatiot, mondott, mely díszére válik ugy szónokunknak, mint egyházunknak. Ázután 24 hivő vette fel az Urvacsoráját, melyet a szertartás koronája, azon végső ima követett", melyben hálát adtunk Istennek jóságos kegyelméért, melylyel e nagy s örvendetes napot megérnünk engedte ; kértük további gondoskodását hazánkra, a kormányra, egyházunkra, intézetünkre s a más felekezetüekre, kiknek türelmességével munkálhatjuk azUr szőlőjét. De a nap nem múlhatott el maradandó eredmény és emlék nélkül más tekintetben sem. Czelder ur templomozás után értekezletre hivta össze a híveket, melyen *) Mult számunkban közöltük már ugyan a félegyházi leányegyház szervezését, de azért készséggel adunk tért ezen részletes s az uj kis gyülekezet örömét tolmácsoló tudósításnak, egyszersmind részünkről is felhívjuk az alakulás nehézségeivel küzködő kis gyülekezetnek anyagi gyámolitnsára az illetők figyelmét. Szerh.