Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-01-11 / 2. szám

készségünk mellett a szükséges összegnek felét is alig vagyunk képesek előállítani : ez évben jégverést is szenvedtünk úgyannyira, hogy a legszebb reményekkel biztató őszre határunk teljesen megsemmisült s igy nemcsak a templomépítés ügyében, de egyházi hivatalnokaink segélyezése végett is égető szükségünk lett volna a segélyre, és nem kaptunk nemcsak mi, de orbai egyházmegyénkben senki sem, pedig szüksége lett volna arra nem egynek, és nem kaptunk azért, mert nem is folyamodtunk, és nem folyamodtunk azért, mert illető hiva talos egyházi közegünk elmulasztotta azt, a mi — nézetünk szerint — elmulaszthatlan kötelessége lett volna, hogy t. i. a kellő időben a szokásos körlevél utján felhívja az egyes segélyre igényt tartó egyházközségeket és egyházi személyeket a kérvények és folyamodványok záros határidő alatti megkészitésére és benyújtására. (Lásd az 1883. dec. 8-án tartott végrehajtóbizottsági ülés jegyzőkönyvének 3. pont alatti kivonatát.) De, mert ez nem tétetett meg : elveszített orbai egyházmegyénk, s ebben Papolc, mint leginkább segélyre szoruló egyházközség s elemi csapással sújtott egyházi hivatalnokai, legkevesebb 6—8 száz frtot. Ki itt a hibás ? Ki ezért felelős Isten és emberek előtt? Ítéljék meg azok, a kik, hisszük, készséggel nyújtottak volna segélyt, ha a rendes időben és uton kérjük és a kiknek, reméljük, becses figyelmöket e szomorú tényt cons'atáló sora;

nk által legalább a jövőre némileg magunkra irányozzuk. Dixi et salvavi animam ! Földes György, papolci ref. pap. Valami az „imahétről." A történelem a két szélsőség küzdelméből áll. Ha az ellentétek elsimulnának, kiegyeznének, Kliónak nem volna mit irni tábláira. Mikor a fölhajitott kő elérte emelkedése tetőpontját: ugyanakkor kezd visszaszállani. Ez a természet örökös rendje, s ha az ember nem akar völgybe menni, ne menjen föl a hegyre. E gondolatok jutottak eszembe, midőn Szabó Aladár urnák »Hogyan készítsük az Urnák utait ?« cimű cikkét olvastam. Társadalmunk túlhajtott vallástalanságával szemben, talán túlzott vallásosságot hirdet, melyről a pietismus színezetét vajmi bajos letörölni. Nem említve a házi istenitiszteletek tartására, nem a vasárnapi iskolák s keresztyén ifjúsági egyesületek alakítására vonatkozó részt, áttérek az u. n. imahétre Amazokra mint a melyek üdvös voltát egyáltalán nem vonom kétségbe, röviden csak azt jegyzem meg : az emberi lélek nem egyoldalú munkásságra van teremtve, produktumai ezt fennen hirdetik, s épen azért munkásságát egyoldalúvá tenni, csak a vallásra szorítani: célt tévesztett dolog. Igen is lehetnek, sőt vannak egyesek, kik egesz életüket az Ige-hirdetésnek szentelik, de az individuumok különbözősége szerint ez az egész emberiségben egyetemes nem lehet. Az imahétre azonban — mint a melyben puszta formalizmust látok — van néhány szavam. Mindenekelőtt mi is az az imahét ? Az, hogy az év első teljes hetében esténkint összejövetelt tartsunk s azon a keresztyénség fontos igazságairól, intézményeiről stb. stb., beszélgessünk, hálákat adva természetesen Isten mindenható kegyelméért. Valóban ez oly szépnek, oly lélekemelőnek látszik, hogy bátran igy kiálthatnátok fel: »fogadjuk el 1*, ha nem volna ott »az év első teljes hetében.« De ez gondolkozóvá teszi az embert. Hátha az uj év keddel kezdődik, mit várjunk a jövő hétfőig csak azért, hogy egy teljes hétig imádkozhassunk?! Hisz az embernek, ha a külső körülmények vallásos ihlettséget adhatnak — a mint hogy adnak — az uj év első napjaiban kell az Isten jóvoltát leginkább éreznie, s ha jól esik, hogy együttesen imádkozzam másokkal, miért várjak egy hétig, mért nem teszem akkor, mikor szükségét érzem ? Felelet rá: van abban valami lélekemelő, ha tudom, hogy a világ egyéb részeiben is ugyanezt teszik. Mert más elfogadhatónak látszó okot én egyáltalán nem képzelek. Ugy ? hát a forma, nem a belső tartalom emeli a lelket? akkor mindegy, ha én kitűzöm azt magamban, hogy c.-inálok egy imát s ennyiszer meg ennyiszer ezentúl mindig reggel és estve elmondom, s ezen formalitásra társakat keresek ; és ha akadunk, ennek is épp ugy lehet magasztalni lélekemelő fenségességét, mint az imahétnek. S mi különbség volna a kettő között ? ez is emberi ta'á'mány s az volna az is, és igy idejük nagyon hamar lejárna. Ez még azonban nem volna baj, csak az a kérdés: formalitássá igy nem fajulna-e a vallás mint ezt láttuk e farizeusoknál, pedig »nem mindenki a ki ezt mondja : Uram Uram, megyen be a menyeknek a kapuján, hanem a ki cselekszi az én Atyám akaratát.4 S ha puszta formalitássá fajulna — aminthogy a történet utmutatása szerint azzá kell fajulnia : minek ápolgatnánk oly eszmét, melynek előbb utóbb a vallásos érzést csirájában elfojtó káros következményei lehetnek? terjesszük a vallásosságot, s'.óval, Írásban s különösen példával, kedveltessük meg a bibliát, s tegyük azt népünknek — a mennyiben sokak előtt nem az volna — ismét szent könyvévé : csak eszközeink megválasztásában legyünk ovatosak, s az eredményt várjuk Istentől: mert »sem aki plántál, valami, sem a ki öntöz ; hanem Isten, a ki előmenetelt ád.« Antal Géza. Nekünk is van pár szó észrevételünk részint Antal G. úr fentebbi soraira, részint az imahétre. »Az individuumok különbözősége szerint ez az egész emberiségben egyetemes nem lehet« — irja A. G. s írjuk mi is kiterjesztve ezt az állítást az imahétre vagy az ebben résztvevőkre is. Hogy az egész világ csupa pietistából álljon, nem reménylhető, de talán nem is óhajtandó. De mi következik belőle ? az hogy azon individuumokat, a kik egymástól nem nagyon különbözők, a kikben megvan vagy akikben kifejthető az igazi vallásosság, a valódi, a tiszteletre méltó pietismus, azokat igyekezzünk egyesíteni, s már az egyesítés által a bennük levő erőt fokozni. De hát merő formaüsmussá lesz, mondja A. G., ha bevárjuk az újév teljes első hetét, miért nem előbb, vagy később ? Ugy látszik, van állításában némi igazság. De ne feledjük, hogy a mig emberek vagyunk, a külsőt, a formalismust nem vétkezhetjük le teljesen, — legfeljebb talán levetkezhetnék, de akkor is csak némi részben, ha az ős pusztai anakhoréták életmódját folytatnók, bár még azok sem tagadhatták meg, hogy »Homo sum\ Benne vagyunk nyakig a formalismusban. Miért kell nekem bevárni egyik vasárnaptól a másik vasárnapot s akkor is délelőtti 10 órát, vagy másutt a 9 órát, hogy az Istent ünnepélyessen tisztelhessem. Hátha én a hét közepén, vagy vasárnap reggel 7 vagy 8 órakor érzem lelkemben az áhítatosság érzetét különösebben felébredni ? Miért várakozzam 10 óráig? Formalismus bizony ez is, mint sok más; de hát ettől mint mondám, teljesen nem szabadulhatunk. És igy én abban, hogy megvárjuk az évnek első teVes hetét, és abban tartjuk meg az imaórákat, mi mindnyájan, kik az öt világrészben rokon érzelmű s törekvésű individuumok vagyunk, ebben nem látok lélekölő