Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-04-26 / 17. szám

Győrynk gyászos koporsóját egyházának, irodalmi társulatoknak elv- és irótársainak, barátjainak díszes koszorúi boritják; az egyház és az irodalom hívei élő koszorúkként veszik körül ravatalát; de körül veszik azt — óh nem lehet rá tekinteni bánatos köny nélkül! szive mélyében vérző családjának drága koszom ja is, melynek ő elhervadt, s fájdalom ! ma sírba hulló koronája! Óh öt egyházahazája- de nem különben családjához való buzgó szerelme megemésztette. És itt szeretnék leginkább elnémulni, néma fájdalomban veled oh drága családja együtt zokogni és tengernyi mély bánatunk közepette áldani az elköltözött áldott hű férjet, áldott gondos apat, a ki ti értetek áldozta fel magát. Lehetetlen nekem bánatos özvegye ! lehetetlen azon páratlan, gyöngéd házastársi viszonytokat, a mely huszonkét évvel ezelőtt e szentélyben megköttetett, mostan ecsetelnem, mostan e szomorú nehéz pillanatban, a midőn a halál által kérlelhetetlenül végkép felbontatik. Gyenge szavaimban nem vagyok képes hű képét ecsetelni gondos apátoknak édes gyermekei! nem vagyok képes azt tenni e gyászalkalommal, midőn fájó szívvel elhagyatott árváinak kell neveznem titeket. De álljon ma, álljon ezután is és álljon mindenkoron lelki szemeitek előtt gyászoló özvegye, kesergő árvái! álljon az ő őszinte, önzetlen, önmagát feláldozó szeretetének szent képe ! Hiszen ő a ti boldogságtokat keresvén, nem ismert pihenést, rövidnek tartotta a napot s nappallá tette az éjszakát, csakhogy titeket boldogíthasson, a hivatal és irodalombeli szakadatlan munkássága nem vonhatták el őt a ti érettetek való fáradozásától. Igen, de minékünk s ti néktek még inkább csak az fáj, hogy ő hű munkája, feláldozó fáradsága eredményét nem láthatja többé s gyümölcseit nem élvezheti már. Hát hiába való lett volna minden törekvése, hasztalan az ő igazi buzgó szerelme ? Nem, nem, az nem lehet! Némulj el kétségünk, oszoljatok kishitű érzelmeink! Egy oly tiszta élet önzetlen munkája egy oly tiszta szívnek önzetlen szerelme, nem lehetett hiábavaló, nem maradhat jutalom nélkül! Igaz ő nincs többé! . . . Beszédes bölcs szeme nem tekinthet többé oly gyöngéden szeretett őrangyalára, hű ápolójára, a kire néhány kevés perccel halála előtt oly édesen tekintett — drága Etelkájára! nem világithatja meg sötét gyásztól övedzett bánatos jövőjét : bezárult az, kialudt örökké ! Az ő édes ajka nem nyílhat meg többé oktatni, tanitni szeretett fiait; apai biztos vezérkeze nem vezérelheti őket többé az élet szövevényes útain : mert amaz elnémult; emez megbénult! Az ő nemes szíve nem doboghat többé kedves leányai felé, nem nemesitheti ifjú sziveiket, mert megszűnt dobogni, érezni, szeretni! Te hozzád való buzgó szerelme megemészté őt. De vigasztalódjál! Hiszen megvagyon írva: ^Mi tudjuk, hogg általmentünk a halálból az életre; mivel szeretjük a mi atyánkfiait. Arról ismertük meg a szeretetet, hogy az értünk az ö életét odaadta. Nekünk is kötelességünk odaadni a mi atyánkfiaiért a mi életünketÉs mivel ő ezen kötelességet teljesité, azért nincsen ő rajta hatalma a halálnak, azért vigasztalhatta ő magát azon régibb keletű, de a legközelebben lefolyt húsvéti ünnepek alkalmával átdolgozva megjelent hattyúdalában ilyképen: , Hatalma nincs éltünkön a halálnak, Csak az lesz por, mi porból vétetett; A test, a vér habár a sírba szállnak, A lélek él, nem ér enyészetet! Kiket szerettünk s kik szerettek itten, Örökre a sírhant nem zárja le; Mert életünknek atyja, a nagy Isten, Nem holtak, ámde élők Istene!« Igy élni fog O is, örökké fog élni, s szellemileg veletek, köztetek fog lenni a hű férj, jó apátok, özvegye, árvái! Avagy nem tudjátok-e? »Hogy a sír sok mindent elfed; Bút, örömet, fényt, szerelmet; De ki gyermekét szerette, Gondját sír el nem temette!« (Gyulai.) Kiszenvedett pormaradványait forró könnyek közt el kell temetnünk ma; de a férj szerelme és az apa gondja — élni fog örökké. Ti pedig drága szerettei! igyekezni fogtok ugy élni, hogy emléke áldottan éljen ti bennetek s önmagát érettetek feláldozott szerelme boldogíthassa mindvégig sziveiteket. És végtére egy szót, még egy őszinte szót te hozzád, elárvult egyház. Midőn kilenc évvel ezelőtt lelkészeddé való egyhangú megválasztatását tudomására hoztam, a nemes lélek válasza ez volt: jaz ily bizalomnak hálája részemről csak egész életem lehet/ S ő beváltá szavát, leróvta háláját: tied és a miénk a nagy fájdalom óh drága egyháza ! hogy ezen drága élet csak ilyen rövid volt, de ő liü vala mind a halálig, a sáfárokban ez kívántatik meg, hogy minden híven találtassék. Te is hű valál hozzá, nemes egyház gyülekezete! hű életében, hű halálában, hű és hálás még azután is. Oh! ha tudná a hálás jó lélek, milyen szeretettel állják körül koporsóját, milyen szeretettel karoltad fel családjának sorsát, boldog volna még ott a mély sírjában is s nyugodtak és szépek volnának síri álmai is. Az ég megáldja majd hálás hűségedet, megáldja idő szerint, megáldja örökké.