Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1885-04-19 / 16. szám
tévedett is, a mit el is ismerünk, mert benne nem egy csalhatatlan pápát kell védenünk; ha néha el is siettette a dolgot szavaiban vagy tetteiben, intésül szolgálhat nekünk arra, hogy mindenkor megállhassunk. Nagy emberek is, mint Mózes, kiejtenek néha egy ügyetlen szót, s ha megbánják, a'ázattal hallgatunk, de ha csalhatatlan urak ezt tagadják, sajnálatunkra méltók. Hosszasan irja lej. a prot. fejedelmek harcmódját is, de gondolja csak meg, mint gazdálkodtak a pápista olaszok és spanyolok magában Rómában s később a schmalkaldi háborúban! Azokkal szemben a husszita > hordák4 még igen kegyesek voltak. Mily erkölcstelenségre és még iszonyabbra voltak képesek a pápaság medicei és farnesiai házai! J. panaszkodik a prot. nép durva erkölcsei miatt, s a felett, hogy mennyire megvetette a reformátió után a tudományt s a művészetet; s azt egészen természetesnek találja oly népnél, mely a pápaságot elhagyta. A husszita nép erkölcsei azonban még angyaliak voltak a pápa keresztesharcosaival viszonyban, kik legátusainak vezérlete mellett az albigenseket kiirtották. Lehet-e Krisztus szent nevét ördögibb módon gyalázni ? S ha természetükben lett volna is valami vadság, ugy az még maradványa a pápista igának. V. Károly császár jellemzése egészen pápai szinben tűnik föl J.-nél. Szerintünk a császárság eszméje, a mint az N. Károlyban keletkezett s V. Károly megújítani kivánta (s mely a keresztyén népek feletti patronátusban állott) nem volt már megvalósítható, mert egyik nagy akadálya volt maga a pápaság is. Keserves interimei ugyan egybe akarták forrasztani a nyugoti keresztyénséget, de az sem evangéliomi sem pápista nem lett volna. S ezen világcsászári eszme az irás fényében tekintve, hamis valami, s azért jogosultnak tartjuk a nemzetek védekezését. Ezen eszmének Krisztus neve alatti megvalósítása a lehetetlenségek közé tartozik. S Károly is csak azért küzdött a pápaság mellett, hogy annak császára legyen, de terve meghiusult s a világgal végkép szakított. Mű ve végén nagy sajnálkozását fejezi ki J. az ágostai vallási béke megkötése felett. Azt mondja ugyanis: >A birodalom pártokra szakadt, a béke csak az ágostai hitvallásuakra volt kedvező s az egyházi szabadság örökre eltűnt, ezentúl az lett az elv: cujus regio, ejus religio/ De hát melyik szabadságot érti itt J. ? A pápa féktelen jogait a magán és nyilvános életben, vagy tán a püspökök gazdálkodásait, melyek alatt még a jobb rómaiak is századokon át nyögtek ? Milyen , szabadság* volt az, midőn a keresztyénségnek 3 pápája volt s tényleg be lett bizonyítva, hogy a pápák bullái semmik? Az ágostai béke szerintünk csak azt szentesitette, hogy a zsinati határozatok átokkal s véres exekutióval többé keresztül nem vihetők s hogy Rómán kivül is van még keresztyénség. A béke kedvéért ajánlja végül J. a római egyedülüdvözitő akolba való visszatérést, de milyen béke volna az, ha egyáltalában lehetségesnek tarthatnók ? Tán csak nem istennek békéje, mert az Krisztus Urunk evangyéliomának megtagadásával járna. Mint látjuk, Janssen az egész történetet élére állítja, s tendentiósus elhallgatása s önkényesen felhasznált forrásánál teljesen elferdíti a valódi tényállást. Pedig az Írásból könnyű bebizonyítani, hogy nem lehetünk többé a pápaság ügyvivői s J. történeti előadását lidércfénynek kell tartanunk. Ily ultramontán történetírás megerősíti azon meggyőződésünket, hogy Róma és eszközeinek ismerete nélkül az evangéliomot sem ismerjük! Dr. Szlávik Mátyás. A mi sérelmeink. Hogy az alkotmányozó zsinat az egyházakat jövedelmükhöz mérten, négy osztályba sorozta, a megürült lelkészi állomásokra jelölhető egyének számát meghatározta, a lelkészek minősitését az egyházkerületeknek elrendelte, jó és hasznos munkát végezett, azt hiszem senki sem fogja kétségbe vonni, ha az eddig megejtett választások eredményét, kevés kivétellel, figyelemmel kisérte, s elfogulatlanul bírálja. Hasznos és jó munkát végezett egyfelől azáltal, hogy a népet, mely ugy a politikai mint az egyházi téren megejtett választásoknál, józan itélő képességét megtagadva, választási szabadságát egy pár fillérért, vagy megigért, de soha nem teljesített, vagy éppen nem teljesíthető Ígéretekért, minő pl. a fizetés leengedés stb. áruba bocsátotta, a feltétlenül szabad választás gyakorlásától megfosztotta. Hasznos és jó munkát végezett másfelől az által, hogy a papi minősítés elrendelésével, a népkegy hullámaira támaszkodó, magokat csúszás-mászással, a megürült lelkészi állomásokra feltolni akaró érdemetlen egyéneket a küzdtérről leszorítva, utat nyitott, és módot nyújtott arra, hogy a megejtendő választásoknál az érdem, az egyházak gondozásában elért kitűnő siker, tudományos képesség, s huzamos időn át híven teljesített szolgálat méltánylásban részesüljenek. Mert bizony számtalan oly választás történt tudtommal csak a nem rég mult időkben is, hogy egyikmásik lelkészjelölt magáról az iskola porát alig rázva le, jövedelmező parochiába jutott, noha ugy az elméleti tudományokban, mint a gyakorlati életben való járatlanságánál fogva, az Úr nyájának legeltethetésére teljes képtelenségét árulta el. Mások ellenben, kik az iskolának, mely őket növelte, szorgalmukért jótéteményeivel jutalmazá, büszkeségei valának, öt-hat s több évig is elkáplánkodtak, míg olyan a milyen egyházba bejuthattak. Mig ezek az Úr házának épitői, a gyülekezetek tüköréi, addig amazok hivatalukban való járatlanságuknál fogva a visszavonásnak, egyenetlenkedésnek ápolói, s a jó rendnek felforgatói. De hát hogy fordulhattak elő ily visszás állapotok ? Hát biz az csak ugy, hogy amazok, egy lakadalomban, koszorukötőben, disznótorban, s több ily
