Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-04-19 / 16. szám

Most az ezerek ájtatosságának tolmácsa, a szenvedőknek kész vigasztalója elnémult, és ki gyönyörűségünk volt egész világéletében, most szomorított meg először, midőn a nyugalom örök hónába költözve, általános búbánatot hagyott maga után. Váljon nem ennek sejtelme sugallta-e szerető szivének ama vigasztaló szép sorokat, melyek utolsó, betegágyában irt hattyúdalában így hangzanak: »Kiket szerettünk s kik szerettek itten Örökre sírhant nem zárja le; Mert életünknek atyja, a nagy Isten Nem holtak, ámde élők Istene. Bár a halál itt válni készt is minket, Meglátjuk újra drága kedveseinket. S kikért szívünkben gyászköny rezgedez, Lelkünk lelkökkel egyesítve leszU Ballagi Mór. Ultramontán történetírás. i. Nagyobbára egyházpolitikai kérdések azok, melyek napjainkat annyira foglalkoztatják. A római keresztyénség is sok tekintetben a modern idők szelleme által van bensőleg megérintve, de tanrendszerét öröklött törvénynek tartva, annál szívósabban ragaszkodik az egyház külső kormányzatához. Ehez menekül, mint valami erős várba, s ebben sáncolja körül magát és a jesuitismus békóiban levő theológiáját. Ezen külső hierarchiai egyházkormányzat iránt táplált kétségek eloszlatására, melyek napjaink modern eszmevilágából egészen természetesen következnek, lépett föl Janssen János a frankfurti Luther-gymnas. tanára, ki 1882. Freiburgban kiadott reformátiói történetében megkísérti a XVI. századbeli hitjavitás megdöntését, a mennyiben a korábbi idők pápaságát lehetőleg igazolja s ezzel a mait nyiltan ajánlja. J , mint a modern pápaság ügyének lelkes vaticáni védője, ki akarja mutatni, hogy Luther reíormátiója nem volt jogosult, a mennyiben csakis nagy politikai és egyházi nyomorúságot teremtett. Luthert J. tudatlan, tisztátalan, dacos embernek rajzolja, ki érzékies tana, a jó cselekedeteknek megbecstelenitése, főleg pedig megbotránkoztató élete által az igazakat fölingerelte s a gonoszakat fölbátorította. Tanainak befolyása alatt egy fegyelmetlen, forradalmi természetű generatió nőtt föl, mely a régi jó idők dicsőségét barbár módon halomra döntötte. így ír a luther-gymnasium tanára Lutherről! Szinleg a források alapján beszéli el ezeket, sokat szószerint is idéz belőlük, s a ki azokat közelebbről nem ismeri, hajlandó J. állításainak elfogadására. Azonban nem vizsgálja meg J. helyes bírálattal azon forrásokat, melyek a protestánsok ellen látszanak szólani; nem kérdi hogy kitől, kinek vagy mely körülmények között és mily hangulatban mondatott el ez vagy amaz; másrészt sokat elhallgat a pápistáknál és protestánsoknál, ugy hogy a valódi tényről s a személyekről csak torzképet nyújt. Pedig az >

objektív történetírás* feladata az embereknek saját egészükből való megismerése s a szerinti megítélése. Más alkalommal kimutattam, hogy lényegében véve J. történetírásának célja: >a reformatió előtti kort Németország vallásos, egyházi és nemzeti fölvirágzása idejének tüntetni fel; ezen aranykorszaknak erőszakos és gonosz felforgatásáért pedig az istentelen Luthert felelőssé tenni/ E célból >a szárnyaló híreket Lutherről általános mondáknak nézi;* a régebbi pápista legendákat ügyesen a történelmileg bebizonyított tények álarca alá rejti; időrendileg különválasztott tényeket egybekovácsol; idézeteit Luther iratai- és leveleiből minden összefüggés nélkül használja s mintegy kiszakítja az értelmi összefüggésből; negatív momentumokat emel ki, az azok megértésére szükséges positiv adatokat pedig elhallgatja. ^Hivatkozik ma már nem létező vagy általában nem létezett Luther-levelekre; az u. n. kényes helyeket Luthernek egyes elszórva található nyilatkozataiból nagyon messzire nyújtja s meg nem engedhető következményeket von belőlük, sőt a hol szükségesnek tartja, erőszakosan meg is hamisítja, illustrálva azokat félelmetes és kigondolt történetkékkel stb. J. nagyon egyoldalúan tárgyalja mindazt, a mivé a középkor végén lett a nyugoti keresztyénség. Pedig a pápaság megőszült a maga bűneiben s eddigi alakjában teljesen átéltnek mutatkozott. A legnagyobb romlottság gyakran a pápai udvarnál volt napirenden. Azt bizonyítják a reformátiókorabeli fejedelmek panaszai s a társaknak magán- és nyilvános iratai. Minderről semmit sem szól J., ellenben hatalmasan vádolja a husszitákat, hogy tűzzel és vassal feleltek azoknak, kik őket ugyancsak ily római térítési eszközökkel megtámadták. Sokat beszél az állítólagos pogány hitetlenségről is Csehországban, ellenben elhallgatja a pápaságnál napirenden volt pogányságot. J. a pápaság eszméjét az isteni kijelentésen alapulónak s így örök időkre szólónak tekinti, s ha visszaélések fűződtek is hozzá, el kell azoktól egyszerűen tekinteni, hogy a pápaság annál tisztább színben jelenjen meg. Ugy érvel, mintha a reformátió nem a pápai keresztyénségben keletkezett volna, hanem az égből potytyant volna le, mint a villám, a pápaság zöld virányainak könyörtelen megsemmisítésére, sőt mintha a lutheránusok Lutherrel együtt a legnagyobb gonosztevők volnának, mig a pápaság organismusát igazságtalanul