Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1885-04-12 / 15. szám

mind a ketten elaluszunk, s alkalmasint unokáink is. De ha sokára is, egykor talán bekövetkezik az az idő, ha Isten megengedi, hogy hosszabb ideig nyugodtan abban az irányban haladhassunk, melyben ezelőtt másfél év tizeddel az iskolaügy meginditatott; mig a fenntebbi cikkben emiitett akadémikus rektorok vezetése mellett azon célhoz soha nem juthatott volna el nemzetünk. Ertsüuk szót. Mikor ezelőtt 17 évvel az uj iskolai törvény meghozatott, mi gyenge erőnkhöz képest készek voltunk azt támogatni, de mi tagadás, felmerült lelkünkben a kérdés : helyesen cselekszünk-e ? Nem vétkezünk-e apáink s egyházunk szelleme ellen, a midőn a régi mesgye az ősi sáncok megbontásahoz segédkezet nyujtunk ? Másfél évtized alatt szerezhetett tapasztalatunk némileg már feleletet adhat azon aggódó kérdéseinkre. Azok a theologiát vágzett és egész életükön át az egyház szolgálatában maradni kivánó akadémikus rektorok, és kivált az 1848 előtt működők, a kik azt az 1200—2000 frtos jövedelmet nem korhelységre fordították, de abból további maguk képzésére egy kis tőkét gyűjtöttek, azok bizony jóval feljebbállottak legtöbb mai diplomatikus tanítónál, és azok vezetése alatt a mi isko'áink bizony aligha fényesebb vagy legalább realisabb eredményt nem mutattak fel, mint mai napság. Nem csudálom, hogy nehezen tudjuk feledni mi protestánsok a mi egykori jó iskoláinkat. De hát nem is az a főérdeme annak az 1868-iki törvénynek, hogy a mi iskoláinkon sokat javított, — bár nálunk se mindenütt 12 iskolát végzett, s 2000 frtos jövedelmet huzó akadémikus rektorok működtek ám, — hanem az, hogy a tanügyet illetőleg az egész országban a mi egyházunk szellemét emelte érvényre. Mi protestánsok hirdettük azt 300 éven át tényekkel, hogy bár mi kicsi legyen is az egyház, iskolának kell benne lenni: az 1868-iki törvény ugyan azt rendeli mutató nomine: bármi kicsi legyen is a község, iskolának kell benne lenni. Mi protestánsok szívesen befogadtunk bármi vallású s nemzetiségű tanulót iskolánkba, viszont önnön fiainknak is megengedtük a más vallású iskolában való tanulást: az 1868-iki törvény is lerontotta az iskolákban a vallásfelekezeti válaszfalakat. Mi protestánsok lehetőleg kitűnő, 12 iskolát végzett embereket állítottunk a legkisebb iskoláink elére is, s azoknak lehetőleg jó fizetést szereztünk (bár az 1200 — 2000 forintnak volt egy kis híja): az 1868-ikí törvény is azt mondja, hogy mindenüvé lehetőleg képzett tanítók és lehetőleg tisztességes díjazással sőt még nyugdíjjal is ellátandó tanítók állitassanak. Es a mi a legfőbb : a mi iskoláink magyar hazafias érzelmet tenyésztő iskolák voltak ; és im az 1868-iki s az ennek appendixeit képező későbbi törvénycikkek nem a leghatározottabban oda törekednek-e, hogy a magyar nyelv és a magyar hazafias szellem tanitas-ék ápoltassék Kárpátoktól Adriáig minden vallás felekezet és nemzetiség iskoláiban? S c^ak rövid másfél évtized múlva is nem bámulatosan meglepő-e az eredmény, mit az az 1868 iki törvény, azok a kissé gúnyosan felemlített nagyságos tanfelügyelők, azok a magyar szellemben vezetett tanitóképezdékből kikerült, ha nem is 12 iskolát végzett, de szakszerüleg képzett tanitók, azok az iskolaszékek felmutatnak ? Csak hogy ezt a fényes eredményt ne önnön iskoláinknál nézzük; ezek, mint mondám, 1868. előtt is eléggé magas színvonalon állottak, és nemzeties szellemben vezettettek, hát ezeknél bizony az eredmény, a régi és uj idők közötti különbség nem oly meglepő, hanem tekintsünk szét' kissé tágasabb körben, mint a mekkorát a kölkedi toronyból az ember szeme belát, és más színben látjuk a dolgokat. Tessék feljönni a pesti toronyba délelőtt 10 vagy délután 4 órakor, s fogadom, hogy cikkiró igazi jó magyar vértől dobogó szive repesni fog örömében, mikor meglátja s meghallja hogy annak a budai és pesti három négyszázezer svábnak és zsidónak vagy 200 iskolából előözönlő tengernyi ivadéka mily hévvel beszéli a magyar nyelvet és mily lelkesen énekli — ha arra kerül a sor — »Hazádnak rendületlenül, légy hive óh magyar!« Az akademicus rektorok jó magyart növeltek a született szittyákból: de tessék azoknak ilyen eredményt felmutatni. Farhas József. T A R C A. Az örök igazsághoz... (Régi templomi ének.) Régiek gyászát éneklem, Keserves nagy zokogással sírva ; S ez ének megcsúfolt lelkem Bánatának is beszélő húrja. Hogy szivem oly fájón mitől dobban ? Zokogásom mondja el legjobban. Alom-e, hogy anya voltam ? Napjaimat ím 1 bús magam töltöm, ínség közt, nagy fájdalomban Bujdosnom kell nem hazai földön. Nincs is, a ki szánakoznék rajtam, Meg se sirat senki, ha meghaltam. Kit kérjek? és hova menjek? Sérelmemet kinek panaszoljam ? Idegen nyelvű nemzetnek Fia csak azt kérdi: hazád hol van ? Sok irigyem mást se kíván nekem, Mint hogy sírba hanyatlanék fejem. Óh Isten 1 hát mihez fogjak ? Tanács híjján tőled én ezt kérdem. Könnyeim ha mind elfolytak : Könyörögni ki fog majd én értem? Jaj, én árva elhagyatott lelkem 1 Jobb lett volna rég nyugodni mennem. Csak sirok nappal és éjjel, Hogy szivedet óh hatalmas Isten 1 Könnyeim bús beszédjével Igazságos ügyemhez térítsem. De te hallgatsz, felém se tekintsz már, Legédesebb reménységem vagy bár. Időm hajh 1 be hamar múlt el 1 Arcomon kin hagyott sok rút foltot. Koronám sok drága gyöngygyei Fejemről ah 1 a porba lehullott. S ruhám mért vet oly sok sötét ráncot ? Mert jaj 1 népem hős vérében ázott. Fel, Sión lányai 1 jertek, Virágtalan sírom vár ti rátok. Kit dicső idők ismertek, Gyásza napján meg ne utáljátok 1